Hector Berlioz tizennyolc éves korában elhagyta a szülői házat és Párizsba ment. Orvos apja kívánsága szerint beiratkozott az orvosi egyetemre, de már tudta, hogy zeneszerző akar lenni. Hamarosan megkezdte zenei tanulmányait a neves Jean-François Le Sueur mesternél, először mint magántanuló. Három év sem telt bele, és Berlioz első nagyszabású művét, egy misét, előadták a párizsi St. Roch templomban. (Ezt a művet sokáig elveszettnek hitték, csak az 1990-es években került újra elő.) A mise nagysikerű bemutatója után Berlioz beiratkozott a Conservatoire-ba, ahol folytatta a munkát az ott tanító Le Sueur-rel. De az ambíciózus fiatalembert nem elégítették ki az összhangzattan- és ellentpontgyakorlatok. Máris operát akart írni; legjobb barátja, Humbert Ferrand, szállította a szövegkönyvet. A vérbírák meglehetősen bonyolult cselekménye a középkort igyekezett felidézni, vagy legalábbis azt az elképzelést, amelyet a romantikus művészek alkottak a „sötét” középkorról. A darab címe azokra a titkos törvényszékekre vonatkozik, amelyeket mintegy fél évszázaddal Berlioz előtt Goethe hozott vissza az európai köztudatba Götz von Berlichingen c. drámájában.
A történettel (mely trónbitorlókról, zsarnokokhoz kényszerített fiatal lányokról, meg sötét barlangokban rejtőző, embert szétmorzsoló bronzszobrokról szól) ehelyütt nem szükséges részletesen foglalkoznunk, annál is kevésbé, mivel az opera nem került előadásra, és zenéje, a nyitánytól és néhány más részlettől eltekintve, elveszett. (Egy indulótétel, amely eredeti formájában nem maradt fenn, a Fantasztikus szimfónia negyedik tételének forrása lett.)
Kemény harcok árán Berlioznak sikerült megszereznie a Conservatoire nagytermét, ahol 1828. május 26-án egy szerzői est keretében előadták a nyitányt és két számot az operából. A zeneszerző valószínűleg már ekkor játszott a zenekarban mint ütőhangszeres: amikor 1829-ben újra bemutatták a nyitányt, biztosan tudjuk, hogy közreműködött. Erre a második alkalomra Berlioz egy pianissimo nagydobszólóval egészítette ki a partitúrát, kedvenc irodalmi művének, Vergilius Aeneis-ének (mely későbbi nagy operáját, A trójaiakat ihlette) egy helyére emlékezve: „A nagy üres tér nyögött és kongott” – ami a trójai lándzsák által megütött faló hangjára vonatkozik.
A vérbírák nyitánya óriási sikert aratott a bemutatón: ez lett Berlioz első műve, amely Franciaország határain túl is felhangzott. A zenekari tagok is lelkesen reagáltak az új darabra.
Az „Adagio sostenuto” nyitószakasz halk lírai dallammal kezdődik, melyet hamarosan jellegzetes harsonatéma követ. Az „Allegro assai” szakaszban Berlioz felhasznált egy témát egyik gyerekkori művéből, egy kvintettből, melyet 15 éves korában írt fuvolára és vonósnégyesre. E téma szépségét még a zord atya is elismerte. Amikor Hector eljátszotta neki fuvolán, Dr. Louis Berlioz így kiáltott fel: „Ezt nevezem zenének!”
A nyitány középrésze rejtelmes tremolókkal és izgatott kísérőfigurákkal van tele, mely fölött a fuvolák és klarinétok új, rendkívül lassú hangértékekben mozgó dallamot játszanak. Ez, mint Berlioz később megírta, egy ima-jelenetre ment vissza az operából (ez a részlet ma nincs meg). Ezekből a kontrasztáló anyagok fejlesztése és kombinálása vezet a záró csúcsponthoz.
Az 1828-as szerzői est, amelyen A vérbírák-on kívül elhangzott még a Waverley nyitány, valamint a mise néhány részlete, felfedezésszámba ment. Világossá vált, hogy ezt a zeneszerzőt, aki hivatalosan még konzervatóriumi hallgató volt, nagyon is komolyan kell venni. François-Joseph Fétis, a kor legnagyobb francia zenetudósa és kritikusa, a koncert után azonnal megjósolta: „Ebből az indulásból lesz valami.”