Egy fiatal zeneszerző kérdésére, hogy miként kell komponálni megfelelő nyitányt, a következőket írja válaszlevelében Rossini (1792-1868): „Várja meg az előadás előtti estét. Semmi sem serkenti jobban az ihletet, mint a végszükség, a kottákra váró kopista jelenléte és a feldúlt impresszárióé, aki kétségbeesésében csomóstul tépdesi a haját. A Tolvaj szarka nyitányát a bemutató napján, a Scala egy padlásszobájában írtam, ahova az igazgató börtönzött be. Négy műszaki őrzött azzal a feladattal, hogy laponként dobálják le az ablakból az elkészült kéziratot a másolóknak. Utasításuk volt továbbá arra, hogy ha egy lap elmaradna, helyette engem dobjanak ki az ablakon.” Hogy az ifjú zeneszerző megfogadta-e a tanácsot, nem tudjuk, bár nem esik szó a fenti levélben arról, hogy az előadás előtti este ihletforrásként csak akkor lehet működőképes, ha az ember legalább olyan könnyen komponál, mint Rossini.

A könnyedség nemcsak írásmódját jellemzi, hanem operáinak hangvételét is, és az utókor emlékezetében is mint vérbeli opera buffa szerző maradt meg, aki számára a zene inkább fontos a siker, semmint a metafizikai tartalom miatt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne írhatott volna remekműveket, hiszen magával ragadó humora, elapadhatatlan dallaminvenciója és biztos formaérzéke szinte soha nem hagyta el Rossinit. Operanyitányai önálló darabokként is megállják a helyüket, s többnyire nem kapcsolódnak szorosan a műhöz: a közönség és a zenészek bemelegítésére szolgálnak, s e funkciójukban felülmúlhatatlanok.

A Tolvaj szarka 1817-es bemutatóján jelenlévő Stendhal leírása a nyitány közönségre gyakorolt hatásáról önmagáért beszél: „Lehetetlen volna érzékeltetnem a milánói földszinti közönség elragadtatását és őrjöngését e remekmű föltűnésekor. Öt álló percig tombolva tapsoltak, ordítottak és lármáztak minden elképzelhető módon, s még a leghalvérűbb és legélemedettebb emberek is fölkiáltottak páholyukban: o bello! o bello!” Pedig a Tolvaj szarka nyitánya már hangszerelésével is szokatlanul merész: az ütőhangszerek erőteljes használata Beethoven korában kivételesnek számít, Berlioz nagy ütőhangszeres apparátusaiig még másfél évtized van hátra. De a nyitány ellenállhatatlan dallamosságával és világos – azt is mondhatnánk sematikus – formai felépítésével hatalmába keríti a hallgatót. Ahogy a hosszú másodpercekig tartó fokozások is, melyek miatt a kortársak Signor Crescendónak nevezték Rossinit.
Sztravinszkij mondta egy alkalommal, hogy senki sem halhatatlan, amíg nem neveztek el róla ételt: Rossini kulináris találmányai, a nevezetes Cannelloni és Tournedos %u0155 la Rossini biztosan őrzik hírnevét – ám nyitányai sem múlják alul e gasztronómiai csodákat.