"A tenger. Három szimfonikus vázlat zenekarra. I. Szép tenger a Sanquinaire-szigeteknél, II. Hullámok játéka, III. A szél táncoltatja a tengert .Ezen dolgozom számtalan emlékemből, s itt (Bichain) szeretném befejezni…" – írta Debussy (1862-1918) kiadójának, Jacques Durand-nak. Az 1903-as keltezésű levél a mű komponálásának kezdetéről tudósít. A "számtalan emlék", amire Debussy utal, részben a gyermekkor tengerélményére vonatkozik, részben a kor különböző művészeti ágainak (festészet, irodalom) tengerábrázolásaira. Az impresszionista festőket a végtelen vízfelület szüntelenül vibráló látványa, az érzékeket minden pillanatban új benyomással támadó gazdagsága csábította a déli partokra. A szimbolista költők számára pedig a víz volt a legalkalmasabb jelképe annak a világnak, amelynek jelenségeit nem lehet egyértelmű jelentésekben rögzíteni. Debussy újra és újra visszatért a víz, a tenger zenei ábrázolásának problémájához és a romantika mestereinek gyakorlatától egyre inkább eltérő, újszerű megoldásokat kísérletezett ki. A fiatalkori Kis szvit egyik tétele (Csónakon – En bateau), A Pelléas és Mélisande néhány részlete, a Három noktürn utolsó darabja (Szirének) vagy a Képek – Images című zongorasorozat nyitótétele (Víztükröződés – Reflets dans l’eau) az 1905-ben befejezett Tenger ábrázolástechnikájának fontos előképei. A kompozíció tenger-víziója az egyes tételek programcímének ismerete nélkül is karakteres vizuális, akusztikus, mozgás- és illat-asszociációkat kelt, éppen ezért ma már felfoghatatlan, hogy a mű ősbemutatója miért váltott ki értetlenséget a közönség és a kritikusok soraiban. Három évvel később Debussy állt a karmesteri pulpitusra, de ez sem jelentett áttörést. A darab Toscanini zseniális interpretációi nyomán vált széles körben ismert és megbecsült kompozícióvá. 

A "három szimfonikus vázlat" megjelölés mögött egységes, háromtételes szimfónia rejtőzik, de Debussy – sok kortársához hasonlóan – tartózkodott a szimfóniára mint műfajra való hivatkozástól. A zenei anyag megmunkálásakor Debussyt inkább a szabad, asszociatív variációs építkezés vonzotta, és idegenkedett a klasszikus formai sémák logikájától. A nagyforma külsőleg mégis őriz valamit a bécsi hagyományból. A nyitótétel bevezetése, a scherzóra emlékeztető második tétel és a befejező rondófinálé erre a tradícióra emlékeztet. Tematikusan a két szélső tétel szorosabban is összekapcsolódik. Ezzel teszi világossá Debussy, hogy a darab nem pusztán hangfestő impulzusok füzére, hanem zárt, a hagyományokra is építő, egységes műalak, mely elsősorban a zenei építkezés logikájának van alárendelve.