A menyegző

Stravinsky valamennyi műve közül a Menyegző (Les noces) keletkezéstörténete a leghosszabb.  A zeneszerző saját visszaemlékezése szerint egy orosz parasztlakodalmat megjelenítő kórusmű (tánckantáta) komponálásának ötlete 1912-ben, a Tavaszi áldozat (Sacre du printemps) munkálatai közben merült fel benne először, a libretto alapjául szolgáló orosz népi szövegek kiválasztására azonban csak 1914-ben kerül sor. A mű első befejezett verziója 1914 és 1917 között, Svájcban keletkezett, s a végleges változat csak 1923-ra készült el. Különös gondot okozott Stravinskynak a hangszerelés: első elképzelése a Sacre nagyzenekarához hasonló, 150 tagú együttes volt, aztán fölmerült egy „népibb” összeállítás ötlete, balalajkával, guzlával és gitárral, majd a mű első befejezett, kamarazenekarra készült verziója után, 1917-ben rögtön belekezdett egy mindössze öt előadót foglalkoztató terv kidolgozásába is (két cimbalom, pianola, harmónium, ütőhangszerek). Az 1923. április 6-ára elkészült végleges változatban a négy énekszólistát és a kórust négy zongora és népes ütőhangszer-csoport kíséri.

         A Menyegző (alcíme szerint „Orosz koreografikus jelenetek énekkel és zenével”) ősbemutatója 1923. június 13-án, Párizsban volt az Orosz Balett közreműködésével, Ernest Ansermet vezényletével. A művet Stravinsky mindig is kantátának nevezte: főszereplői az énekesek és a kórus, a hangszeregyüttes mindvégig kísérő funkciót tölt be. A darab két részből áll, az első rész önmagában három jelenetre tagolódik. A jelenetek szünet nélkül követik egymást: I. rész, 1. jelenet: „A menyasszonynál”; 2. jelenet: „A vőlegénynél”; 3. jelenet: „A menyasszony indulása”; II. rész, 4. jelenet: „A menyegzői lakoma”. Az első részt  szertartásos elemek, siratók és könyörgések szövik át: a menyasszony siratja otthonának és szüzességének elvesztését, az édesanyák siratják gyermekük elvesztését, a vőlegény könyörög szülei áldásáért stb. A második rész, a  menyegzői lakoma-jelenet a vendégek nyers tréfálkozását és a lakodalmi forgatagot jeleníti meg, végül az ifjú pár visszavonul a nász-szobába, s a mű az esküvői haragok egyre ritkuló, távolodó kongásával ér véget. Főként ebben a jelenetben alkalmazza a szerző a különböző népi rigmusok, párbeszéd-töredékek egymásba csúsztatását, több réteg egyidejű megszólaltatását. Az egyes szereplőket (a nem sokkal korábban keletkezett Renardhoz hasonlóan) nem azonosítja egy-egy énekhanggal, a vőlegény szavait például általában a tenor-, de egyszer a basszus-szólista, máshol pedig több szólista együttese énekli!

         Stravinsky az orosz népi szövegek megzenésítésekor csak nagyon kevés eredeti népi motívumot használt fel: a 4. jelenet egyik témája egy orosz munkásdalból, a 2. jelenetben a szülei áldását kérő vőlegényt megszemélyesítő két basszus-szólista kíséret nélküli éneke talán egy orosz liturgikus gyűjteményből származik, a lakodalmi jelenet „csukló” közbeszólásait pedig két részeg nótázása ihlette, akikkel a zeneszerző egyszer Svájcban a vonaton egy kupéban utazott.