A kékszakállú herceg vára 1911-ben keletkezett, külső ösztönzője a Lipótvárosi Kaszinó operapályázata volt. A Balázs Béla szövegkönyvére komponált művet a pályázat bírálóbizottsága visszautasította. Bartók utóbb (1912-ben és 1918-ban, majd 1921-ben) módosított a partitúrán. A bemutatóra 1918-ban került sor Budapesten, a karmester Egisto Tango volt.  "Emlékek és előérzetek együttesen teszik különösen érzékennyé, fogékonnyá Bartókot Balázs egyfelvonásosa, kétszereplős drámája iránt. Van azonban külső műfaji indítéka is. Az egyik a szövegkönyv nyilvánvaló kapcsolata Wagner Lohengrinjéval, ami Bartókban a benne szunnyadó mély és kitörölhetetlen Wagner-élményeket ébreszti fel. Nemcsak zenei vonatkozásban, amire az opera zenéjében motívumok, hangzások tucatjai utalnak, hanem Wagner zenedrámáinak eszméit, világnézetét illetően is. Tőle örökölte Bartók, (és Balázs Béla is) a megváltó szerelem gondolatát. Közvetlenül a Lohengrinre utal az egyfelvonásos tilalom-motívuma (Nie sollst du mich befragen – Látni fogsz, de sohse kérdezz, Akármit látsz, sohse kérdezz!), valamint a kiválasztott férfi és az esendő nő párosa, a művésznek, Wagner magyarázata szerint "a szellemélet magaslatairól" az emberek közé való lekívánkozása és e vágy teljesíthetetlensége. Bartók operájának másik nagy műfaj-kapcsolata, inspirációja szintén Balázson és ebben az esetben Balázs ihletőjén, Maeterlincken át vezet most már Debussyhez, a Pelléas és Mélisande-hoz (1902), vagy még konkrétabban Dukas 1907-ben, Párizsban színre került 3 felvonásos Ariane et Barbe-bleue operájához. A ballada-hang, a szimbolikus nyelv és dramaturgia, a tömegjelenetektől való tartózkodás, a kamaraszínpad, a vizuális fény- és színhatások, általában zene és kép szoros szövetsége – csupa olyan szál, amely a Kékszakállút a XX. század eleji francia színpadhoz köti." (Kroó György)