A hallgatag asszony -előjáték (“Potpourri”)

1929 júliusában, az Arabella című Richard Strauss-opera librettójának végső formába öntése közben váratlanul elhunyt Hugo von Hoffmannstahl, a zeneszerző kedvelt szövegírója. „Soha senki nem fogja tudni helyettesíteni őt!” – írta Strauss elkeseredetten az özvegynek. Szerencsére ez a pesszimista jóslata nem vált be: hamarosan megismerkedett Stefan Zweiggel, aki Ben Johnson vígjátéka (Epicoene avagy A hallgatag asszony, 1609) nyomán írt librettóját ajánlotta fel neki. A komponista el volt ragadtatva Zweig szövegkönyvétől: „vérbeli komédia… még ideálisabb a megzenésítésre, mint a Figaro és a Sevillai borbély”. A darab 1934 végére készült el, a bemutatóra Drezdában, 1935-ben került sor.
A hallgatag asszony (Die schweigsame Frau) Richard Strauss egyetlen igazi vígoperája, az opera buffa egyenesági leszármazottja. Cselekményét a sokszor, sokféleképpen feldolgozott, „az öreg agglegény megleckéztetése” típusú történet adja – a Stefan Zweig-féle változat talán a Don Pasquale librettójához hasonlít leginkább. Sir Morosus, az öreg tengerészkapitány füle érzékeny a hangokra, s ezért visszavonultan él házvezetőnőjével, aki azonban túl sokat beszél; az öregúr borbélya azt javasolja, hogy az idősödő asszonyságot cserélje egy fiatal, hallgatag feleségre… Váratlanul betoppan Morosus halottnak hitt unokaöccse, Henry. Az öreg kitörő örömmel fogadja – mindaddig, amíg ki nem derül, hogy a fiatalember énekes lett, s hogy magával hozta egész operatársulatát, beleértve a primadonnát, Henry feleségét, Amintát is, akit Morosus egyszerűen csak „Lármacsináló”-nak és „Fülnyúzó”-nak nevez. Rövid úton kidobja az egész társaságot, kitagadja az örökségből Henryt, s megbízza a borbélyt, hogy keressen neki egy hallgatag feleséget. Innentől kezdve a fiatalokkal szövetkező borbély veszi át a történet irányítását: a csupán az (ál)esküvőig hallgatag feleség természetesen Aminta lesz, s szegény Sir Morosusnak keserves szituációkat és rettenetes lármát kell elviselnie, míg a történet eljut a happy endig.
Az opera nyitányát a zeneszerző legutoljára, 1935 januárjának elején komponálta meg, és a „potpourri” felirattal látta el. Az elnevezés a 19. században népszerű dallamokat egymás után soroló egyveleget jelentett; ilyen egyvelegeket a fúvós- és a kávéházi zenekarok is szívesen tűztek műsorukra. Ezekhez valójában kevés köze van Strauss nyitányának, amely az opera számos motívumát felhasználja, e motívumok azonban igen rövid, sokszor csak pár hangos dallamforgácsok, s gyakran rétegződnek egymásra mesterien szerkesztett polifon szövetben. (Talán a legkülönfélébb zenei anyagok vibráló, színes kavalkádja juttatta eszébe a szerzőnek a „potpourri” szót.) Strauss rögtön a nyitány kezdetén két fontos motívumot helyez egymás fölé úgy, hogy a két anyag egyidejűsége izgalmas metrikai játékot eredményez: a kürt ostinatóként ismételgetett háromhangos motívuma (amely az operában a borbély figurájához kötődik) itt 3/4-es lüktetéssel jelenik meg, míg a főtéma (Aminta) a 6/8-os alapmetrumba illeszkedik. A fergeteges strettával véget érő, alig több mint négy perces „potpourri” amilyen rövid, olyan hatásos – nem csak az operában, de a koncertpódiumon is.