Bartók Béla (1881-1945.) első színpadi művét (A kékszakállú herceg vára) a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatának bírálóbizottsága 1911-ben játszhatatlannak ítélte és visszautasította. Bartóknak ekkoriban kellett szembesülnie a modern magyar zene hiteles előadása és terjesztése érdekében létrehozott Új Magyar Zeneegyesület kudarcával, és a zenéjét ellenségesen fogadó, őt magát esetenként hazafiatlansággal vádoló kritikákkal is. Súlyos alkotói válságából a Kékszakállú librettistájának, Balázs Bélának egy újabb műve, illetve annak inspiráló hatása ragadta ki. A fából faragott királyfi még 1912-ben jelent meg a Nyugatban, és az író visszaemlékezése szerint az új szövegkönyv elkészítésére maga Bartók kérte. A zeneszerző mindenesetre 1914. áprilisában kezdte a táncjátékot komponálni.

Hadd idézzük most fel a mű szüzséjét. A reggeli verőfényben a Királykisasszony lépdel ki várából és gondtalanul játszik az erdő ölén. A szomszéd várból a Királyfi jön elő, hogy világot látni induljon. A Tündér visszaparancsolja a Királykisasszonyt és így megakadályozza a két ifjú lény találkozását. Ám a Királyfi az ablakon át megpillantja a leányt és szerelemre ébred iránta. A Tündér parancsára a megelevenedő erdő és a medréből kilépő patak megakadályozza, hogy a Királyfi a Királykisasszonyhoz jusson. Ám a Királyfi szerencsésen hatol át a két elemen és újból találkozhat a leánnyal. Bábot készít, amelyet királyi díszekkel ékesít: ezzel a fából faragott királyfival csalogatja ki a Királykisasszonyt várából. Ám a Királykisasszony az igazi Királyfit figyelemre se méltatja, hanem inkább a Tündér által megelevenített bábbal perdül táncra. A bánatos Királyfi a természet rejtekén nyer vigaszt, a Tündér pedig virágpalástot, virágkoronát ad rá. Az erdő királyaként visszatérő ifjút a Királykisasszony most szívesen fogadná, annál is inkább, minthogy a fából faragott királyfi egyre nehézkesebben mozog, végül újból élettelen fadarabbá válik. Ám az igazi Királyfi elfordul a Királykisasszonytól, akinek ezután az erdő is útját állja. A Királykisasszony nem tud áthatolni a fák sűrűjén, kétségbeesésében és szégyenében eldobja királyi ékességeit és levágja haját. A Királyfi ekkor magához vonja és együtt elindulnak, miközben körülöttük elcsendesedik a természet.

Bartók zenéje három fő szakaszra tagolja ezt a szüzsét. Erről maga a komponista így nyilatkozott: „Az első rész a királykisasszony és a fabáb táncának befejezéséig terjed. A második, amely az elsőnél jóval nyugodtabb, tipikusan középtétel jellegű, és a fabáb újra való megjelenéséig tart. A harmadik rész tulajdonképpen megismétlése az elsőnek, de az első rész tagozódásának fordított sorrendjével, amit a szöveg természetszerűleg megkövetel.” A szimmetrikus nagyforma – Bartók életművének egyik központi gondolata – felfedi azt az archetipikus cselekvényt, amelyet a századeleji mese a férfi és nő konfliktusának toposza mögé rejt. Hiszen a Királyfi a Tündér által irányított beavatási szertartás résztvevője. Az ifjú elhagyja megszokott környezetét, profán életét és a szakralitás terében (az erdő-labirintusban) próbákat áll ki, ami érdemessé teszi az átlényegülésre. A beavatási szertartás központi eseménye, az emberi lét határain való túllépés a metamorfózisokban valósul meg: az átmenet két, animisztikus és apoteózis-szerű aspektusát hordozza a fabáb, illetve a virágkoronába-virágpalástba öltöztetés. A Királyfi ezután elhagyja a misztérium terét, visszatér megszokott környezetébe, ahol beavatásának jutalmaként elnyeri párját. Persze fel kell figyelnünk arra, hogy a Királyfiéval párhuzamosan a Királykisasszony beavatása is lezajlik. Ebben a tekintetben – amint arra a mű egyik elemzője, Tallián Tibor hívja fel a figyelmünket – a bartóki-balázsi dramaturgia a Varázsfuvoláéra, Taminó és Pamina történetére emlékeztet.

Wagnerre visszautaló romantikus természet- és lélekzenék, a korabeli közép-európai komponistákra oly jellemző groteszk és ironikus hangvétel (fabáb), másfelől a mesei hang megalapozását szolgáló népdalszerű melódiák (pataktánc, botfaragás): a Fábólfaragott zenéje talán nem indokolatlanul juttatja eszünkbe az 1900-as évek eleje Gödöllőre kivonuló képzőművészeinek „nemzeti szecessziós” stílusát.

A fából faragott királyfi bemutatójára 1917-ben, a budapesti Operaházban került sor, Egisto Tango vezényletével, Bánffy Miklós díszleteivel és Balázs Béla rendezésében. Bartók a hangversenyszerű előadások számára utóbb egy Szvitet, illetve egy Kis szvitet állított össze az egyfelvonásos táncjáték zenéjéből.