A-dúr szimfónia, K. 201

I. Allegro moderato
II. Andante
III. Menuetto: Allegretto
IV. Allegro con spirito

Az ifjú Mozart életében a hosszabb-rövidebb külföldi utazások közti salzburgi hónapok jelentették a „pihenést”, az elmélyültebb alkotómunka idejét. Az 1771 és 1774 közti három évben, „a salzburgi szimfóniák” idején született meg a zeneszerző egész szimfóniatermésének mintegy egyharmada. Ennek a korszaknak egyik legkiemelkedőbb alkotása, a tizennyolc éves Mozart első „nagykorú” kompozícióinak egyike az 1774-ben megkomponált A-dúr darab. A szimfónia műfaja nem olyan régen bontakozott ki az olasz operanyitányból, a sinfoniából, és épp 1770 körül vált délnémet és bécsi szerzők kezén négytételes, komoly zenei kifejezési formává. Mozart épp 1773 júliusában járt Bécsben, udvari állást remélve, s bár reményei nem váltak valóra, zenei fejlődésére nagy hatást tett a bécsi stílussal való közelebbi megismerkedés. Többek között hat vonósnégyest is komponált a császárvárosban, s a kamarazenei írásmód hatása rögtön a szimfónia kezdetén, a nyitótétel különleges vonós főtémájában is egyértelmű. Ez a harmóniai-szólamszövési érzékenység jellemzi a szerenádhangvételű lassú tételt is, ahol a vonós hangszerek csak a váratlanul felragyogó, kiteljesedő utolsó ütemekben veszik le a hangfogót. A szándékoltan ódivatú, barokkos menüett többször felhangzó fúvós „utójátékában” nem nehéz észrevenni a finom iróniát – a mű egyik elemzője ezt a tételt már-már egy Donna Elvira portréjaként értékeli. A tréfás lezárás ötletét a pezsgőn eleven finálé is átveszi, egy minden nagyobb formarész végén felhangzó skálamenet képében, melynek befejezetlenségét a komponista csak a tétel végén oldja fel.