I. Allegro
II. Adagio
III. Rondo. Allegro

Életének utolsó évben, 1791-ben, Mozart valószínűtlenül tökéletes műveket alkotott, A varázsfuvolát, a Requiemet, az Ave verum corpus motettát és a Klarinétversenyt. Hibátlanokat és egyszerűeket, olyan darabokat, melyekről azt hinné az ember, hogy mindig is léteztek. A Klarinétverseny ráadásul egy igen zsúfolt időszak lopott perceiben (persze hány olyan Mozart-mű van, mely nem zsúfolt időszakok lopott perceinek köszönheti létét?) készült, a nagyszerű bécsi klarinétművész, Anton Stadler számára. A darab eredetileg G-dúrban íródott és basszetkürtre, de ezt a kompozíciót Mozart félbehagyta, részleteit viszont felhasználta az A-dúr klarinétversenyben. Mozart nagyon kedvelte a klarinétot, a korszak kevéssé foglalkoztatott hangszerét ő emelte ki a zenekari árokból. Molnár Antal elragadtatott hangon jellemzi a művet: ”a klarinétverseny… olyan, mint a fenségesből kiszűrt, tiszta párlata az életörömnek. Úgy is mondhatnánk: nem Esz-dúr, hanem A-dúr. A tökéletes jóérzés, boldogság, érzéki gyönyör tónusával.” A továbbiakban a mű egységének titkát igazán költői hasonlattal érzékelteti Molnár Antal: „A nyitó Allegrónak, a középen helyezkedő Adagiónak és a záró Rondónak olyan a kezdő, meghatározó témája, mintha családi hasonlóságot akarnának példázni. A három testvér közül az első szorgos, rendes, komoly-kellenesen beszédes; a lassú testvér áradozó, álmodozó; a harmadik – a Rondó – szemfényvesztő, tréfás, komoly arccal derültséget keltő.”