A diótörő – előadás emberekkel és bábokkal

E. T. A. Hoffmann, a német irodalmi romantika egyik vezéralakja (aki mellesleg zeneszerzőként és zenekritikusként is működött) 1816-17-ben írta A diótörő és Egérkirály c. elbeszélését, amelyet saját illusztrációival adott közre. Az elbeszélés sokrétűbb, mint első pillantásra látszik: gyermekek is élvezhetik, de igazán csak felnőttek értik meg. Főként az elbeszélés iróniája az, ami a későbbi feldolgozások során elveszett.

A balettszínpadra id. Alexandre Dumas némileg felhígított verziójában jutott el A diótörő; ezt adaptálta tovább Ivan Vszevolozsszkij, a szentpétervári udvari színház igazgatója, Marius Petipával, a színház hírneves, francia származású balettmesterével együttműködve. Amikor felkérték, írna zenét az új produkcióhoz, Csajkovszkij kezdetben mérsékelt lelkesedést mutatott, és csak fokozatosan kapott kedvet a projekthez. Komoly fenntartásai voltak a librettóval kapcsolatban; ezenkívül küszöbön álló, 1891 tavaszi amerikai útja sem engedte meg, hogy azonnal munkához lásson, így a mű csak a következő évre készült el. A bemutató (1892. december 18-án) csak közepes sikert aratott. A kritikusok a drámai cselekményt hiányolták, míg a koreográfia színvonalának határt szabott, hogy a főszereplők gyerekek voltak. Az egyetlen felnőtt balerinát a kritikusok túl kövérnek és kevéssé vonzónak tartották, és azt írták, hogy az egyetlen, ami szép volt rajta, elegáns külföldi neve volt: Antonietta Dell’Era. A produkciónak mindössze egy része aratott osztatlan sikert: a zene, és természetesen az biztosítja A diótörő helyét a repertoárban immár 115 éve.

Ma már persze könnyebb értékelni a darab drámai ívét, mely egy német polgári ház karácsonyestéjéről vezet egyenesen a fantáziák és álmok birodalmába. A reális világhoz Csajkovszkij indulóritmusokat társított: nyitányként egy “Marche miniature”-t hallunk, és (a mozgalmas nyitójelenet után) nemsokára felhangzik a híres Induló. A fantasztikus elemek fokozatosan jelennek meg és válnak egyre uralkodóbbá. Közvetlenül az Induló után lép színre a játékkészítő Drosselmayer, akit a zene mint valami különös varázslófigurát állít elénk. Az elsőnek bemutatott  játékok (egy baba, egy katona, két kisördög) változatos jellegű tánctételekre adnak alkalmat; a sorozatot a táncestélyek záró számaként ismert Grossvatertanz kerekíti le, melynek hagyományos dallamát már Schumann is feldolgozta a Karneválban.

Az igazi csodák azután következnek, hogy Klárát ágyba küldik a szülei. Csajkovszkij különleges hangszerelési effektusokkal (fuvola, hárfa, szordinált vonósok) jeleníti meg a leszálló éjszakát, majd – miután éjfélt ütött az óra – kezdetét veszi a gonosz Egerek támadása. Nagyszabású csatajelenet bontakozik ki az egerek és a játékbabák között, melynek tetőpontján Klára az Egérkirály fejéhez vágja a cipőjét, és ezzel eldönti a harc kimenetelét. A zajos csatazene azonnal elhalkul, és egy széles ívű romantikus hegedűdallam jelzi, hogy a Diótörő szempillantás alatt ékes királyfivá változik. Azonnal változik a szín: immár nem Klára hálószobájában vagyunk, hanem egy téli erdőben, ahol a hópelyhek táncolnak. (“A hulló hópelyheket elektromos fény világítja meg” – írta forgatókönyvében Marius Petipa.) A keringőt erőteljes széllökés szakítja meg, melyet a két hárfa ellentétes irányú glisszandója érzékeltet; ezután páros ütemű Presto szakasz zárja a jelenetet és az I. felvonást.

A II. felvonásban a hálás Herceg a csodálatos Bababirodalomba vezeti Klárát. Az egész felvonás nem áll másból, mint a boldogság és szépség ünnepléséből.
A csodapalotában a Tündér üdvözli Klárát és hercegét. A varázslatos hangulatot a hárfák, a szólóvonósok mesterséges üveghangjai, valamint egy vadonatúj hangszer, a francia Auguste Mustel által néhány évvel korábban (1886) feltalált cseleszta érzékelteti. Csajkovszkij a partitúra egy megjegyzésében megengedte, hogy a cselesztát esetleg zongora helyettesítse, de azt hangsúlyozta, hogy a szólamot “kitűnő zongoristának kell játszania”.

Miután a Herceg elmondta, hogyan mentette meg az életét Klára, a Tündér parancsára kezdetét veszi a nagy táncünnepség. (Itt a fuvolák által alkalmazott különleges, ún. Flatterzunge technikára érdemes felfigyelni, mely szintén új találmány volt akkoriban.) A Bababirodalom lakói mind táncra perdülnek. A csokoládé kasztanyetta-kíséretes spanyol táncot rop, mivel ez az ínyencség dél-amerikai eredetű. A kávé arab stílusban táncol (a dallam eredetileg grúz népdal volt), a tea pedig kínai jelmezt ölt, magas régiókban járó, mély fagottok és pengetett vonósok által kísért fuvolaszólóval.

A teljes zenekaron felcsendülő orosz trepak dallama a Csajkovszkij-hegedűverseny (1878) finálé témájának közeli rokona; ezt követi a Fuvolák Tánca, melyet eredetileg “mirlitonok” (játéksípok) táncának hívott a zeneszerző. A nemzetközi “táncfesztivált” két francia népdal feldolgozása teszi teljessé.

A Virágkeringő, melyben a Tündér alattvalói hódolnak Klárának, Csajkovszkij egyik legnépszerűbb kompozíciója lett; ezt követi a nagy pas de deux, melyet eredetileg a Tündérrel táncolt a Herceg, mert a Klárát alakító kislány nem rendelkezett elegendő technikai tudással. A négyrészes tétel első és utolsó szakaszát a két szereplő együtt táncolta; közöttük mindkettőnek jutott egy-egy szólószakasz.

A zárójelenetben a teljes balettkar közreműködik. A mű végén álló Apoteózis (azaz egy “földöntúli, isteni állapot elérése”) visszahozza a felvonás elejének varázspalota-zenéjét.  Képzelhető-e ennél tökéletesebb zenei kifejezése a mese zárómondatának: “boldogan éltek, míg meg nem haltak”?