Ludwig van Beethoven az 1814-es évben ért bécsi sikereinek csúcsára. 1814 májusában mutatták be a Fidelio végleges változatát, ezúttal hatalmas sikerrel. A jelentősen átdolgozott műnek új aktualitást adott az év legnagyobb történelmi eseménye, Napóleon bukása: Pizarro, az elnyomó zsarnok alakját a nézők a császárral azonosították, s a szabadító opera immár egész Európa felszabadulásáról szólt…A Napóleon-ellenes koalíció győzelme után az európai országok képviselői Bécsben gyűltek össze, hogy a kontinens térképét újrarajzolják. Az 1714-15-ben zajló bécsi kongresszus szolgáltatta az alkalmat Beethovennek A dicsőséges pillanat (Der glorreiche Augenblick) című kantáta megkomponálására. A mű bemutatóját 1814. november 29-én tartották a Grosser Redoutensaalban, a hangversenyen az új kantáta mellett az egy évvel korábban keletkezett, a Wellington hercegnek Joseph Bonaparte felett aratott spanyolországi győzelmét ünneplő Wellington győzelme (WellingtonsSieg) című zenekari darab, valamint a VII. szimfónia hangzott el. A Wiener Zeitung másnapi tudósítása szerint az eseményt a császári udvar, valamint számos magas rangú külföldi vendég (köztük a porosz király) is megtisztelte a jelenlétével, s a kantáta egyöntetű sikert aratott.
A kantáta szövegét Aloys Weißenbach (l766–1821) költő és orvos, a salzburgi orvosi egyetem professzora írta. Beethoven zenéje tökéletesen az alkalomhoz illő: szándékoltan „hatásvadász”, könnyen érthető (egyik elemzője szerint „plakátszerű”) módon közvetíti a szöveg mondanivalóját, nagy kontrasztokkal, erősen tagolt szerkezettel. (A figyelmes hallgató azonban itt-ott már a IX. szimfóniát, illetve a Missa Solemnist előlegező részleteket is felfedezhet benne.) A zenekarra, kórusra és négy énekszólistára komponált mű hat tételből áll. A szólisták (a „Huldigungskantate”, azaz hódolati kantáta hagyományának megfelelően) allegorikus alakokat jelenítenek meg: az első szoprán (Vienna) Bécs városát, a második szoprán a Jósnőt, a tenor a Géniuszt, a basszus pedig A népek vezérét. A nagy hangterjedelmet bejáró, igényes szopránszólók a Mozart-operák hősnőit juttatják eszünkbe. A nyitó kórustétel egy koronával ékesített, fénnyel övezett, a béke szivárványán lépdelő alakot vizionál, akit szóra szeretne bírni. A rákövetkező recitativóban A népek vezére és a Géniusz leírja és meg is nevezi a császári palástot viselő alakot: ez Vienna, azaz maga Bécs városa.

A 3. tétel Vienna recitativója és nagyszabású, a kórussal váltakozó áriája, melyben üdvözli a falaiközött összegyűlt nemzetek uralkodóit (köztük egyértelműen utal az orosz cárra, a porosz és a bajor királyra), s kifejezésre juttatja, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb eseményének ad otthont, amely újraépíti Európát. A kórus is hangsúlyozza, hogy ez valóban „dicsőséges pillanat”. A Jósnő recitativójában felszólítja a népeket, köszönjék meg Istennek, hogy megmentette őket a veszedelemből; cavatinája bensőséges ima.

Az 5. tétel (recitativo és a négy szólista kvartettje) bizakodva tekint a jövőbe: visszatérnek a régi idők, s a kontinens újra biztos alapokon áll majd. A táncos, örvendező zárókórusban a nők, a gyermekek és a férfiak (katonák) kara külön-külön, majd együttesen köszönti a kongresszus résztvevőit, s végezetül hatásos kórusfúgával magasztalja az ezúttal római kori nevén („Vindobona”) szólított Bécset és a történelem nagy pillanatát.