A csodálatos mandarin, op. 19 – összművészeti produkció M. Tóth Géza közreműködésével

Pantomim egy felvonásban, Lengyel Menyhért szövegére

 

“Egy apacstanyán három apacs kényszerít egy fiatal leányt, hogy csábítson fel férfiakat magához, akiket ők aztán kirabolnak. Az első egy szegény legény, a második sem különb, de a harmadik egy gazdag kínai. A fogás jó, a leány tánccal mulattatja, és a mandarinban felébred a vágy, a szerelem hevesen fellobban benne, de a leány irtózik tőle. Az apacsok megtámadják, kifosztják, a dunyhába fojtják, karddal szúrják keresztül, majd felakasztják, mindhiába, a mandarinnal nem bírnak, szerelmes és vágyakozó szemekkel néz a leányra. Az asszonyi invenció segít, a leány eleget tesz a mandarin kívánságának, mire az holtan, élettelenül terül el.” Bartók (1881-1945) fogalmazza meg így egy 1919-es beszélgetésben a Csodálatos mandarin cselekményét.

 

Lengyel Menyhért rémmeséje, mely eredetileg a Gyagilev-balett számára készült 1912-ben, s öt évvel később jelent meg a Nyugatban, első olvasásra lenyűgözi Bartókot. “Csodálatosan szépnek” találja a történetet, néhány hónapon belül a kompozíció egyes részletei készen állnak, s a zenei ötletek már az első vázlatokban mozarti tökéletességgel végleges formájukban jelennek meg. A tényleges komponálást csak 1918 őszén kezdi meg Bartók, s bár 1919 májusára befejezi a művet, a hangszereléssel csak 1924-re végez. A két évvel későbbi kölni ősbemutatón a mű megbukott, s magyarországi bemutatójára csak 1945-ben, Bartók halála után került sor. A sors iróniája, hogy a Mandarin Bartók egyik legkedvesebb műve volt, és más műveit háttérbe szorítva szorgalmazta előadását.

 

A sikertelenség okát a mű két alkotóelemében kereshetjük: a történetben és a zenében. Bartók radikális korszakának egyik legprogresszívebb műve a Csodálatos mandarin, melynek zenéje már végtelenül eltávolodott a klasszikus polgári zenekultúra tonális nyelvétől. A tonális kötöttségek alól felszabadított disszonancia teljes mértékben a kifejezés szolgálatában áll, ahogy a hangszerelési újdonságok, a fúvós-glissandók, az ütőhangszerek előtérbe lépése, vagy a vonóskar vadul ritmikus, pulzáló kezelése. Persze Köln főpolgármestere, Konrad Adenauer valószínűleg nem a különös harsonaállások, hanem az orgazmus nyílt színi bemutatása miatt tiltotta be a premiert követő előadásokat.

 

Pedig Bartók számára nem a nyersen realista történet volt fontos, hanem a benne rejlő humánum: a nagyvárosi lét, a mindennapi élet által elnyomott emberi lélek szenvedése, s e szenvedés megváltása, mely csak a szerelemben lehetséges. Bartók nem szépeleg, és nem beszél mellé: ember mivoltunknak lényege a katarzisra való képesség, s a megtisztulás mindenki számára adott legősibb formája a testi szerelem beteljesülésében lehetséges, amikor férfi és nő, két összebékíthetetlenül ellentétes világ fizikailag is eggyé válik. S bár a másik világból érkezett mandarin, a szorongatóan realista világba belépő irreális lény először elrettenti a lányt, és vágyának végtelensége a fizika törvényeit is megcáfolja, a szerelmi egyesülés után sebeiből megindul a vér: emberré tette a lányt, s maga is emberré lett. Bartók művének tragikuma nem a mandarin halálában áll, hanem az embertelen világban végképp otthontalanná váló lány önmagára találásában. A művet záró gyászinduló nem a halottakat, hanem az életben maradtakat siratja.