Öt rövid év leforgása alatt Igor Sztravinszkij tökéletes átalakuláson ment keresztül: a hűséges Rimszkij-Korszakov-tanítványból olyan zeneszerző-forradalmár lett, aki ritmikai és harmóniai újításaival óriási izgalomba hozta a közönség egy részét, míg másokat legalább annyira felháborított. Ezt a viharos átalakulást semmi sem mutatja jobban, mint A csalogány című opera, melynek első felvonása 1908/09-ből való, a második és harmadik 1914-ben keletkezett. A kompozíciós munka azért szakadt meg, mert időközben Sztravinszkij kapcsolatba került Gyagilevvel, a Ballets Russes igazgatójával, aki számára megírta három korszakalkotó balettjét, a Tűzmadárt, a Petruskát és a Tavaszi áldozatot. Mire öt év megszakítás után visszatért A csalogányhoz, Sztravinszkij már nem ugyanaz a zeneszerző volt, mint korábban.

 Abban, hogy Sztravinszkij választása 1908-ban Hans Christian Andersen meséjére esett, bizonyára része volt Rimszkij nem sokkal korábban befejezett Aranykakasának, amely ugyancsak egy csodálatos madárról szól, melyet egy császár udvarába hoztak. A csalogány három felvonása mindössze 45 percig tart, és talán megfelelőbb volna három jelenetből álló egyfelvonásosként felfogni. Rövidsége és a stiláris törés miatt A csalogány sosem vált a standard operarepertoár részévé, ezért Sztravinszkijnak igen kapóra jött Gyagilev ajánlata, hogy a darabból készitsen balettverziót. Így jött létre A csalogány éneke („Le chant du rossignol”), melynek anyaga nagyrészt az opera stilárisan fejlettebb második és harmadik felvonásából származik.

 A szimfonikus költemény kezdetét maga Sztravinszkij hasonlította a korai szentpétervári telefonok csengéséhez. Az ezt követő vidám és aktív ritmikájú szakasz a császári udvarban zajló ünnepségekhez kapcsolódik, ahol a csalogány énekével elbűvöli az egybegyűlt vendégeket (fuvolaszóló). A „kínai induló”, tamtam-ütéseivel, ünnepélyes vonósosztinátóival és a rezeken megjelenő apró díszítésekkel, a császár bevonulását jelzi. Az induló – természetesen – a kínai zenére olyannyira jellemző pentaton hangsorra épül, de a ritmikai kidolgozás és a hangszerelés inkább a Tavaszi áldozatra emlékeztet.

 A csalogány kíséret nélküli fuvolakadenciája után lassú szakasz következik, melyben a szólóhegedűn felhangzik a csalogány fájdalmas éneke, amellyel a madár az opera harmadik felvonásában megszólítja a Halált. Ezután folytatódik az udvari ünnepség; behozzák a japán császár ajándékát, egy mesterséges madarat, melynek az oboa a zenekari képviselője. A „mű-csalogány” állandóan önmagát ismételgető éneke váratlanul félbeszakad: a császár észrevette, hogy amíg mindenki a gyarló utánzattal volt elfoglalva, az igazi madár kirepült az ablakon. Itt jelenik meg a szólótrombita pianissimóján a halász dala, amely az operát keretezi.

 A következő szakaszban a császár betegen fekszik az ágyában. Múltbeli sötét tetteit a fagott, a basszusharsona és a tuba komor indulótémája jeleníti meg. A félelmetes hangulatot a csalogány éneke oszlatja el, mely varázserejével meggyógyítja az uralkodót. A tam-tam ütései gyászindulót sejtetnek, mivel az udvaroncok azt hiszik, hogy a császár meghalt. Végül, miután bebizonyosodott, hogy a gépi utánzat sosem érhet a természet nyomába, a csalogány visszatér hazájába, az egyszerű halászemberhez; a szimfonikus változatban is az ő dala – ismét a szólótrombita hangján megszólalva – csendíti ki a darabot.