I. Allegro II. Andante III. Scherzo: presto IV. Finale. Moderato

Az 1860-as évek első fele jelentős állomás a negyvenedik életévébe lépő Bruckner (1824-1896) fejlődésében. Ebben az időszakban ismerkedett meg Otto Kitzlerrel, a linzi operaház koncertmesterével, aki hathatósan és rendszeresen segítette Bruckner kompozícós tanulmányait. A tanítás során Kitzler a fő hangsúlyt elsősorban a hangszerelés és a klasszikus formák alapjainak elsajátítására helyezte. A technikai ismeretek átadásán túl Kitzler volt az, aki Brucknert bevezette a kor modern zenéjének világába. Ő ismertette meg vele Wagner néhány operáját, a Tannhäusert, a Bolygó hollandit és a Lohengrint.

Bruckner kilenc szimfóniáját látta el sorszámmal. Az 1863-ban keletkezett f-moll hangnemű, Bruckner műveinek jegyzékében „Tanulmány szimfóniaként” jelölt kompozíciót Kitzler átdolgoztatta volna Brucknerrel, ő azonban 1863 októberében inkább egy újabb szimfónia felvázolásába kezdett. A komponálás 1864 májusáig tartott, a darabot Kitzler már nem is látta, mivel még ősszel elhagyta Linzet. Bruckner úgy érezte, hogy ezzel a szimfóniával végre megtalálta saját hangját, alighogy befejezte, hozzálátott egy szintén d-moll hangnemű nagy mise komponálásához, melyet utóbb első „igazi” kompozíciójaként emlegetett. Valószínű, hogy a d-moll misével felfüggesztette a szimfónia munkálatait, és csak 1869-ben vette újra elő. Ekkor már készen volt első szimfóniája (c-moll, 1865-66), így a d-moll szimfónia első tételének kéziratán a No. 2 sorszám található. Így a ma másodikként ismert (szintén c-moll hangnemű) szimfónia (1873) volt a harmadik. A sorszámozás megváltoztatásának gondolata 1873 után merült fel, a „Wagner-szimfónia” néven is ismert III. (d-moll) szimfónia komponálása idején.

A „Nulladik” megjelölés voltaképpen nem a komponálás kronológiájára vonatkozik. A frissebb Bruckner-irodalomban újra és újra felhívják a kutatók a figyelmet arra, hogy a „nulladik” kifejezés elsősorban nem sorszámot takar. (Bruckner praxisában később sem volt szokatlan, hogy egy szimfónia végső alakjának kialakítása későbbre esett, mint egy magasabb sorszámú szimfónia befejezése.) Inkább a műhöz fűződő ambivalens zeneszerzői viszonyt fejezi ki, a törlés, anullálás kifejezés értelmében. Egyfelől úgy érezte, hogy ez a szimfónia nem része a kilenc szimfóniából álló termésnek, másfelől viszont alkalmasnak ítélte a bemutatásra, amit az is jelez, hogy az Osztrák Nemzeti Könyvtár Zenei Gyűjteményébe megőrzésre elhelyezett szimfónia-kéziratokhoz a „Nulladikat” is hozzácsatolta. A mű Bruckner életében nem hangzott el, teljes egészében 1924-ben, Bruckner születésének 100. évfordulóján csendült fel először.