Ez történt


Mozart zenéje a palotában

2005. 01. 10.


Új év, új hangversenyterem – Az első koncert a Nemzeti Filharmonikus Zenekaré


Eljött a várva várt pillanat, első ízben szólalt meg a zene a közönség előtt a Művészetek Palotájában. A Nemzeti Filharmonikusokat érte a megtiszteltetés, amelynek állandó lakhelye lesz az épület. Kocsis Zoltán fő-zeneigazgató Mozart-műveket válogatott műsorául.


Igencsak elámul a palota küszöbét átlépve az, akinek már néhányszor megadatott, hogy újságíróként bejárja a készülő épületet. Akkor pallókon lépdelve, a még vakolatlan falak láttán legfönnebb a termek méreteire láthatott rá, s a hangversenyterem ovális körvonala, a szerelés alatt álló, impozáns hangvető ernyője indíthatta be a képzelőerejét. Most itt áll, fényárban úszva a kétoldalt széles ívű lépcsőfeljáróba torkolló, tágas előcsarnok, a szemközti leágazásban a ruhatárral, ahová vörös bársonyszőnyegen lépdelve juthatunk el. Ha a bejárati foyer-ból fölnézünk, még három szinten látni a teraszosan kiképzett emeleti csarnokokat. A földszinti nézőtér és a háromemeletes erkély 1500 férőhelyet foglal magában, s szükség esetén még kétszáz hozzáadható. Lenyűgöz a maga puritán monumentalitásában a nyers színű faburkolattal övezett Nemzeti Hangversenyterem. Még a mennyezet alatt függő, szintén nyers színű, különös mértani formát öltő “hangvető ernyő” is gazdagítja a vizuális élményt.
Mielőtt a zenekar bevonulna, egy röpke gondolat erejéig megidézem a percet, amikor 2000 márciusában a miniszterelnök Orbán Viktor, a kulturális tárcavezető Rockenbauer Zoltán és Munk Péter, a Trigánit cég társtulajdonosa letette a leendő kulturális palota alapkövét. Biztosra veszem, ha akkor nem egy köztudottan zenerajongó kulturális miniszter áll a tárca élén, aki Kocsis Zoltánnal konzultálva megérti, elérkezett az idő, hogy végre e célra épített, önálló hangversenyterem álljon a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (és egyáltalán, a budapesti zenei élet) rendelkezésére – ma nincs új Nemzeti Hangversenyterem a Duna dél-pesti partján. És akkor sincs, ha az előző kormány a gondolatot föl nem karolja, amiként akkor sem, ha a Trigánit Rt. – az építészeti beruházók között mifelénk szokatlanul – a kulturális központ gondolatát magáévá téve hatalmas összeget rá nem szán a beruházásra.
Kiss Imre vezérigazgatása alatt szombat este kezdetét vette hát a Művészeti Palotában az ünnepélyes avatást megelőző beüzemelési koncertsorozat. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar fő-zeneigazgatója, Kocsis Zoltán, Mozart népszerűbb műveiből állította össze a műsort. A viszonylag korai g-moll szimfóniát (K. 183) vélhetőleg “bemelegítésnek” szánta. Ők is, mi is, egyelőre ízlelgetjük az új terem akusztikáját, a karmester Mozartra valló fegyelemmel tartja kordában a netán romantikába hajló érzelmeket, az elgondolás pontos, de a produkció (s a mű) még nem hat elsöprő erővel. Kelemen Barnabás hegedűművész B-dúr koncertrondóját (K. 269) a zeneszerző-óriás hamisítatlan szelleme járja át, mindennemű “cifrázás” nélkül. Ám be kell vallanom, szünet után játszott, amúgy közismert C-dúr rondójának (K. 373) nemes csillogásával magasabb fokra vezetett, egyenesen, “csúcsra járatta” a művészetét. Gál László kürtművész, az Esz-dúr koncertrondóval (K. 371) bizonyította, milyen finomságokat lehet kihozni szólistaként is á ritkán hallott kürtszólókból, ha a zenekar őt kíséri-szolgálja, és nem fordítva, mint általában. Egyik-másik frázisindításkor azonban fakónak vagy alig hallhatónak éreztem a kürtön kiadott első hangokat. Szabó Anita leheletfinom, hajlékony fuvolajátéka a népszerű, igen melodikus C-dúr andante (K. 315) előadásában szenzibilitásra vallott. Időnként ugyan majdhogynem elfedte fuvolaszólóját a vonószenekar. (A próbaüzem jegyében jelezném, meglehet, pusztán a II. emeleti erkély első sorának széléről hallottam így.) Való igaz, olykor ez a benyomásom támadt Kelemen Barnabás C-dúr rondójának némely passzusában is.
Rost Andrea három számában, kivált a zongorához ülő Kocsis Zoltánnal közösen előadott hangversenyáriájában (“Chio mi scordi di te” – K. 505) sugallatos élményben részeltette a közönséget. A koncertzáró szimfónia mellett talán ez volt a hangverseny csúcsa. A Mozart-operaszerepekben oly gyakran brillírozó énekesnő egy lélekbúvár biztonságával hozta felszínre a mozarti koncertmuzsika fájdalommal telített, “érzelmi gyöngyszemeit”. Amiként tisztán fénylő, magas hangjaival megrendítően és sallangtalanul énekelte végig a “Bella mia fiamma” áriát is (K. 528).
Kocsis Zoltán Mozart három utolsó szimfóniájának egyikével, a közkedvelt g-moll szimfóniával (K. 550) zárta az estet. A nemes értelemben vett, majdhogynem “látványos” mű, a tűzijáték-sziporkákat szóró, ám a műfaj tökélyét prezentáló szimfónia ritka mélységekre villant. Temperamentumával, csaknem játékos-szenvedélyes főtéma indításával – Kocsis dirigensi pálcája alatt – később már komorló, fájdalmas hangulatokra, az Andante tétel csaknem romantikus dallamvonulatára, aztán drámaiságra, lázas indulatokra vált az örök eszmények mozarti keresésének, a belső viaskodásnak e zseniális labirintusában.


Metz Katalin
(Magyar Nemzet, 2005. január 10.)