Ez történt


“Mindig mindent egyeztettünk”

2001. 05. 01.


Tizenöt éves a Nemzeti Énekkar


;
;

Ünnepi hangversenyekkel jelezte a közönségnek a Nemzeti Énekkar, hogy másfél eseménydús évtized múlt el megalakulása óta. Antal Mátyás karigazgató a kórus létrejöttének zaklatott időszakára emlékezik, de a jelenről és a következő évadok terveiről is beszél.


;
;

– 1985-ben a kórus – akkor még Magyar Állami Énekkar – kedvezőtlen csillagzat alatt született. Már jól látszott, hogy az ország gazdasága vészes tempóban tart lefelé, az illúzióját sem lehetett fönntartani annak, hogy az adott keretek között konjunktúra remélhető. De nem gazdaságtörténeti eszmefuttatásba kívánok bocsátkozni, csak azt próbálom érzékeltetni, miért volt eleinte mindenkinek útjában a kórus. Mint emlékezetes, ekkortájt az Állami Népi Együttes jelentős változáson esett át. Új vezetője, Tímár Sándor más koreográfiai szemléletet és stílust óhajtott meghonosítani, a Népi Együttes kórusa tehát fölöslegessé vált. Így ez a kar képezte a létrehozandó kórus magját. A felelős vezetők egyrészt az énekesek sorsának megoldására törekedtek, másrészt ezzel kapcsolódott össze az a már hosszabb ideje fennálló igény, hogy az Állami Hangversenyzenekar mellett működjék egy professzionális hangversenykórus, éppen úgy, ahogyan a Magyar Rádióban a Rádiózenekar oldalán. Az ÁHZ egészen addig a félig amatőr, félhivatásos, szerény költségtérítésért dolgozó Budapesti Kórussal lépett föl, amely negyvenhárom éve gazdagította a magyar énekkari kultúrát, és amelyet egy esztendeje én vezettem. A Budapesti Kórust, finoman fogalmazva, rosszul érintette az Állami Énekkar megteremtésének ötlete. Ráadásul – ahogy az ma is kellemetlen gyakorlat Magyarországon – a dologról először egy utcai beszélgetésből, véletlenül értesültem… A Budapesti Kórus tagjai természetesen azt gondolták, hogy a frissen megszülető együttes majd eleszi előlük a kenyerüket – és ebben alapjában véve igazuk volt. Az ÁHZ muzsikusai is úgy vélték, az együttes bőségesebb anyagi ellátottságának akadálya lesz a kórus – ezt a vélekedést jól ismertem, hiszen még a zenekar tagja voltam. Pászti Miklósra baljós árnyként nehezedett, hogy igen rövid idő, mindössze egy-két hónap alatt kellett fölépítenie a kilencven tagú hivatásos együttest. Pászti kitűnő szakember és fantasztikus nevelő volt, és hozzátehetem: méltatlanul elfelejtett zeneszerző. Aki ismeri a szakmát, jól tudja, hogy az énekkari munkára valóban csak megszállottságból, hivatástudatból vállalkozik valaki. Lasszóval is nehéz találni olyan embereket, akik azzal a tudással és adottsággal bírnak, amely itt alapfeltétel. Vagyis: a jelentkezőnek legyen megfelelő zenei képzettsége és természettől fogva jó hangi adottsága. Csakhogy semmiféle garancia nincs arra, hogy aki gyerekkorától tanult valamilyen hangszeren zenélni, annak felnőttként élvezhető hangja lesz. Az pedig, akiről húszéves kora körül kiderül, hogy a hanganyaga értékes, de nem tanult zenét, soha le nem küzdhető hátránnyal vesz részt a zenei életben. Végül a kórust nagyon gyorsan megszervezték, az Opera énekkarából is átszerződtek néhányan, és érkeztek páran a Rádiókórusból is – ezt a heterogén anyagot kellett Pásztinak valamiféle közös stílusba hoznia. Korai halála sajnos megakadályozta abban, hogy az együttest továbbfejlessze. Pászti után két évig Ugrin Gábor vezette az énekkart. Majd 1990. szeptember elsejétől átvettem az együttest – és ezzel egyidejűleg feladtam a Hangversenyzenekarban fuvolási és betanító karmesteri teendőimet. A kórus megtalálta saját hangját, és meglelte az identitását is a zenei életben, noha erős hátrányt kellett leküzdenie. Például állandóan összehasonlították az idősebb “rokonnal”, a félévszázados Rádiókórussal.
– A szomszédos Ausztriában nem működik ilyen létszámú hivatásos hangversenykórus: a klasszikus oratorikus műveket a Bécsi Zenebarátok éneklik, a kortársakat az Arnold Schönberg Kórus szólaltatja meg. Munkál-e önökben valamiféle bizonyítási kényszer?
– Tagadhatatlan, hogy volt ilyen érzésünk, de mára elmúlt. Rengeteg a feladatunk, sok vendéget fogadunk, a karmesterek szeretnek velünk dolgozni. A Kulturális Minisztérium állapította meg kötelezettségeinket, eszerint ki kell szolgálnunk az ország hivatásos szimfonikus zenekarait, évente tizennyolc szolgálatot kell teljesítenünk a filharmóniai közhasznú társaságok által szervezett koncerteken. Természetesen elsőrendű feladatunk, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral koncertezzünk, de adunk minden évadban néhány a cappella-estet is. Ezekre igyekszünk a legjobb szakembereket meghívni: vezényelt nálunk Maklári József, Párkai István és Katanics Mária is. Talán egyetlen más zenei testület vezetője sincs hasonlóképpen különös helyzetben. Az amatőr énekkarok, egy-két ünnepi kivételtől eltekintve, mindig a saját karnagyukkal lépnek koncertpódiumra. A zenekarok vezető karmesterei túlnyomórészt a maguk képére formálják az együttesüket. Egy hivatásos kórus igazgatójának azonban hétről hétre más bőrébe kell belebújnia, a próbák során mások ízlésvilágához kell alakítania az együttes hangzását. Vigyáznia kell, sose akarja magát annyira “megvalósítani”, hogy azzal lehetetlenné tegye egy vendégművész változtatási igényét. Én legföljebb a koncertjeink tizedrészét vezénylem, minden nap arra kell összpontosítanom, hogy a tapasztalataim és tájékozottságom alapján előkészítsem a kórust a következő dirigens számára. Elmondhatom, hogy a teljes “klaviatúrán” játszunk, számtalan jeles külföldi karmesterrel dolgoztunk már – és szinte valamennyi hazaival. Mostanában elég gyakran keresnek meg bennünket a régi zene előadói. Ennek nagyon örülök, fontosnak tartom, s engem is foglalkoztatnak a régi zene korhű előadásának lehetőségei. Azt hiszem, a kórusnak az a feladata, hogy egy meglehetősen széles stílustartományon belül “multifunkcionális” énekkar legyen. Tudom, nehéz a lecke, hiszen ma minden a specializálódás irányába mutat, vannak együttesek, amelyek csak reneszánsz, vagy csak korai barokk műveket, mások pedig kizárólag kortárs darabokat szólaltatnak meg. Nekünk beszélnünk kell Palestrina zenei nyelvét is, amellett, hogy sok Bach-, Händel-művet éneklünk, és számtalan kortárs alkotást mutatunk be. Ha mindenképpen kategorizálnom kellene, azt mondanám: a romantikus repertoár hangzásképére szakosodott az együttes.
– Említette, hogy körülbelül két-három éve talált igazán magára az énekkar. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár, mint nemzeti alapintézmény, idén tekintélyes állami támogatásban részesül. A tetemes összeg (mintegy másfélmilliárd forint) feltétele a teljes körű minősítés volt. Az énekkarnál ez a folyamat lényegesen kevesebb konfliktussal ment végbe, mint a zenekarnál.
– Ez tény. Mégsem titkolom, hogy a minősítési rendszer részleteiben nem értettem egyet a zenekar vezetőivel. Úgy gondolom, bárkiről el lehet hitetni, hogy semmit sem tud, és némi bizalommal fantasztikus fejlődésre lehet késztetni. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy minden testületben akadnak olyan személyiségek, akiktől jobb megválni. Azt sem tagadom, hogy a minősítés pozitív hozadéka az énekkar egészséges, “vértelen” megújulása. Egyesek nyugdíjba mentek, mások önként távoztak, mert érezték, hogy már nem tudnának lépést tartani a követelményekkel. Fönntartom, amit az előbb mondtam: énekkari tagságért általában nem folynak ádáz versenyek, nekünk mégis van egy csinos várólistánk azok köréből, akik kisegíteni járnak hozzánk, és aspirálnak egy-egy felszabaduló helyre.
– Az énekkarban talán azért is lehetett kevesebb konfliktus, mert kevesebb volt az úgynevezett haknilehetőség. A hangszeres művész elmehet játszani kamarazenekarba, kvartettbe, trióba. A kórusénekes jobban kötődik az együtteséhez.
– Azért az utazó operaprodukciók, amelyek kisebb kórusokat szerződtettek európai turnékra napidíjért vagy annál kicsit jobb gázsiért, hívták a mi tagjainkat is. Korábban, míg a jövedelmek alacsonyak voltak, többnyire lehetővé tettem, hogy tagjaink elmenjenek pénzt keresni. Most – szerintem – ilyen kérés nem méltányolható, de nem is keresnek meg effélékkel. A kórus anyagi közérzete javult, és ezt nemcsak a magunk szempontjából értékelem. Az előző években, ha valamelyik hivatásos együttes a fizetések tekintetében “ellépett”, rövid időn belül húzta magával a többit is. Nagyon szeretném, ha ez most is bekövetkezne, mert másutt, kivált vidéken szégyenteljesen alacsony életszínvonalon vegetálnak a mieinknél semmivel sem gyöngébb muzsikusok. Egyébként az énekkarban akkor sem támadtak kirívó feszültségek, amikor a maiaknál kevésbé kedvező körülmények között dolgoztunk – talán erre vagyok legbüszkébb. Működik a szakszervezet, az énekkari bizottság, a közalkalmazotti tanács. Mi mindig mindent egyeztettünk. Ez nagyon nagy munka, hiszen rengeteg a nézet- és érdekkülönbség. De sosem álltunk ki a nyilvánosság elé semmiféle vitás kérdéssel, amíg belül nem tisztáztuk az ügyeinket – és ez a metódus tökéletesen bevált.
– Adottak a műhelymunka feltételei?
– Jórészt igen. A négy szólam próbáit négy megfelelően képzett szólamvezető kellő önállósággal irányítja – egyikük-másikuk tutti próbákat is vezet. Többen is magántanárnál áldoznak hangképzésre, ami elvileg kötelező volna, de van egy egyszerű akadálya: az épületben nincs rá hely. A jövő szempontjából már-már kockázati tényező, hogy eddig nem állt módunkban meghívni egy-egy sajátos hangképző kultúrát képviselő karnagyot – olyan szakembereket, akik igazán otthonossá tennének bennünket a speciális angolszász, skandináv és szláv kóruskultúrában.
– A magyarországi hangversenyek minden energiájukat lekötik?
– Belföldi foglalkoztatottságunk, úgy érzem, teljes. Viszont régen és kevés alkalommal jártunk külföldön. Néhány éve a franciaországi magyar napokon léptünk fel Fischer Iván és Eötvös Péter vezényletével, tavaly augusztusban pedig a Vatikánban énekeltük Liszt Krisztus-oratóriumát. Ezek mind reprezentatív, megtisztelő, ám egyedi feladatok voltak. A kórus és a zenekar közös menedzselését a Rádió együtteseinél példásnak találjuk. Fájlaljuk, hogy nálunk ez nincs így.
– Bizonyára jól tudja, hogy a zenekarok utaztatása igen sokba kerül, a koncertszervezőknek sehol sem tekintik jó üzletnek. Énekkarral “súlyosbítva” egy zenekari turné kész anyagi bukás lehet…
– A Cseh Filharmónia Énekkarának utazásai azt bizonyítják, hogy erre lehet megoldást találni. A kórus járja a világot Janácek, Martinu és Dvořák miséivel. Hiszem, hogy Bartók és Kodály énekkari művei, Liszt oratóriumai nálunk jó kézben vannak, és “exportjuk” az ország sokat emlegetett imázsát csak javítaná. A cseh példánál mondhatok közelebbit is, bár nem oly látványosat. A Liszt-, Bartók-, Kodály-repertoárral többfelé hívták a Rádióénekkart – ennek önzetlenül örülünk, hiszen ők is a magyar zene jó hírét szolgálják. A piacon azonban mi is elférnénk, elpufogtatott milliók helyett az “exportunk” igazi befektetés lehetne. Annál is inkább, mert a Bartók utáni irodalom ugyancsak gazdag – Lajtha László, Petrovics Emil műveit is alaposan ismerjük, Vajda János, Orbán György nem egy darabját mi mutattuk be. Ezek az alkotások mind méltók lennének a külföldi megszólaltatásra.
– A készülő Bánk bán-film hangfelvételei közben Beethoven Missa Solemnisét és Ives 4. szimfóniáját énekelték a Budapesti Tavaszi Fesztiválon: ezek eltérő karakterű, érdekes feladatok.
– A Bánk bánra kicsit váratlanul érkezett a felkérés, ennek ellenére örültünk a feladatnak. Közben egy lemezen is dolgoztunk: a Hungaroton Classic kiadásában jelenik meg egy válogatás kortárs magyar komponisták – többek között Bozay Attila, Kocsár Miklós, Sári József, Huszár Lajos – a cappella-kórusműveiből. A CD-re legnagyobb örömömre egy Pászti-szerzemény is felkerül. Az anyag felét decemberben vettük föl, másik részét tavasszal rögzítettük. Az évad első periódusában egy Verdi-ciklust indítottunk el, ennek ötlete a kórustól származik: a két oratorikus kompozíció, valamint kevéssé ismert és népszerű operák hangzottak el, illetve szólalnak meg 2001-ben. A következő szezonra francia sorozatot tervezünk, amelyben Berlioz Krisztus gyermekkora című ritkaságát mutatjuk be. Azután Debussy oratóriumát, a Szent Sebestyén vértanúságát és Fauré Requiemjét – ennek vezénylésére Vashegyi Györgyöt hívtuk meg, a többi műhöz Gál Tamást, Kovács Jánost kértük föl. A 2002/03-as évad körvonalai is tiszták, erre egy szláv programot szánunk, elénekelnénk Janácek Ószláv miséjét, Dvorák, Rachmaninov valamelyik miséjét, és úgy látszik, megvalósul egy régóta dédelgetett elképzelésem a sorozat Muszorgszkij-estjén, amelyen eredeti hangszerelésben szólaltatnánk meg a zeneszerző oratóriumtöredékeit.


;
;

Albert Mária
(Muzsika, 2001. május)