Ez történt


Merész dolog: Kocsis Zoltán Liszt-művekkel a Colmari fesztiválon

2001. 07. 10.


Hommage á Szigeti József, nagy magyar hegedűművész és hazájának gazdag zenei hagyományai – kihagyva minden kifejezetten kortárs vonatkozást – ennek jegyében zajlik a 13. Nemzetközi Colmari Nyári fesztivál. A mai Magyarország zenei életében ran­gosnak és nevesnek számító sok jeles személyiség /vagy akik ifjú előadóművészként erre pályáznak/ adja egymásnak a kilincset a dél-elzászi kisváros koncerttermeiben. A prominens zongoraművészek közé tartozik Schiff András /július 14./ és Ránki Dezső /július 12./ mellett mindenekelőtt Kocsis Zoltán, a Bartók-darabok avatott előadóművésze, aki már jó ideje karmesterként is tevékenykedik és akit négy esztendeje a Magyar Nemzeti Filharmonikusok irá­nyításával is megbíztak. A Magyar Nemzeti Filharmonikusokat és a Budapesti Fesztiválzenekart – amely július 12-én, 13-án és 15-én Colmarban vendégszerepel – Magyarország vezető zenei együt­tesei között tartják számon.
A fesztivál e hétvégéjén Kocsis megragadta az al­kalmat, hogy zenekarának második koncertjén Liszt Esz-dúr zongorakoncertjében nem kis merészséget igénylő módon összekapcsolja a szólista- és a di­rigensi szerepkört. Az eredmény éppolyan impozáns volt, mint amennyire ellentmondásos. Nem azért, mintha megingott volna a zenekaron belüli össz­hang, megszűnt volna a zongora és a zenekar egymásmelletti, együttes és egymásbafonódó játéka. Mégis érezhető volt ugyanakkor az átmeneteknél, a hatásvadász jelleget megközelítő dinamikus átíve­lések és a finoman cizellált helyett inkább famet­szet-szerűen szilárdan rögzített be- és kivezetett tempó-irányításnál, hogyan is alakul a zenei elő­adásmód, – ha például a zongora a Leitmotív-­Kopfsatz-tematikára hallgatólagos átköltésekkel vagy a billentyűk virtuóz, vad táncával reagál. Minden igyekezet ellenére kvázi fokról fokra, lassacskán bontakozott ki a zene, ahelyett, hogy élő szervezetként áradt volna szét a koncertterem­ben. Ez nem csupán a belső feszültséget ásta alá a ragyogó műben; a pattogó kettős oktávok, a kétke­zes akkord-rezgőhangok és a lírai hangvételű kife­jezésmódok pillanataiban sok, bár kétségkívül bravúros szólórészre tördelte szét a darabot.
Ez /a hirtelen támadt viharral egyetemben, amely­nek hatására recsegtek-ropogtak a zsúfolásig meg­telt Máté-templom gerendái / megingatta az egyéb­ként oly nagy zongoraművész koncentrációját és ta­lálati biztonságát – és a zenekart hellyel-közzel túlságosan is harsány, dagályos játékra ösztökél­te.
Brahms “Magyar Táncaiból” szabadon, egyéni tempó­választással, mondhatni szeszélyesen előadott há­rom darabjában a bevezető részben akadtak ugyan pontatlanságok, de érzékelhető volt a határozottan brilliáns zenekari előadásmód, ami meg kell, hogy hozza legszebb gyümölcseit, a felső szólamot tisz­tán játszó vonósok rendkívül rugalmas, mind szóló­ban, mind szólamjátékban kifogástalanul intonáló fafúvósok és rézfúvósok kisugárzása Bartók “Concerto”-jának magasfokú koncentrációt tükröző és feszültséggel teli előadásában: a fú­vós-párok színpompás, szikrázó ” intermezzo­-tréfájában, a nagymértékben felfokozott korál-­hangzásban nem kevésbé, mint az izzó “magyar” vonós melódiákban, a fennkölt “elégia” impressziókban vagy a finálé temperamentumos tűzijátékában. Ezen az estén minőségi értelemben vett felfelé törekvést tükröző előadásban volt részünk, melyről végeredményben megállapítható, hogy mégiscsak megütötte az ünnepi játékokon megkívánt mér­cét.




Fritz Wintterlin
(Badische Zeitung)