Ez történt


Mélisande

2007. 06. 22.


Az opera hagyományosan merev, a szöveg tartalmi összefüggései helyett a zenei formák tagoló és értelmező rendjére alapozott szerkezetének felbontásával Wagner nehezen kezelhető örökséget hagyott maga után. A zene hangzó folyamatát a drámai logika szükségszerűségeinek alávető kompozíciós elvei – amelyek zsarnoki mivoltát nem győzte panaszolni munka közben -, a cselekmény mozgatórugóinak motivikus rendszerezése, a struktúra részletesen kidolgozott és minden pillanatban féken tartott, aprólékosan csiszolt építőkövekből összeállított rendje intellektuális labirintussá változtatták a zenés színpadot, ahová különleges vértezet nélkül a zeneszerzők sem mertek belépni többé. Debussy a maga részéről úgy határozott, hogy inkább nem követi az egykor mélységesen csodált Wagnert a vezérmotívumok útvesztőjébe. Az egyszerűen csak vizitkártyarendszerként emlegetett zenei utalások bonyolult hálója helyett olyan librettóról álmodozott, amelynek laza szerkezete, könnyen áthelyezhető jelenetei lehetővé teszik számára, hogy a szereplőket a sors kényének-kedvének kiszolgáltatott figurákként ábrázolja.


Elképzelései megvalósításához keresve sem találhatott volna jobb alapot Maeterlinck Pelléas és Mélisande-jánál. Az előző századforduló nevezetes sikerdarabja összefüggőnek látszó, valójában azonban irracionális, gyanúsan szimbolikus képekben fel vázolt, össze nem kapcsolható történések furcsán néma sorozata, csupa zavaróan ékesszóló információ- és személyiséghiány A hiányok halmazának kulcsa Mélisande, akiről szépségén kívül a világon semmit nem lehet megtudni a darab során. Se múltja, se jövője, és jelene is csak Pelléas iránti szerelmében létezik, ez az egyetlen pont, amelyben Mélisande él, és amelyen keresztül minden más szereplő papírmasé figuráját mozgatja. Debussy az árnyszerű alakok féltékenységi drámáját a csönd kifejezési lehetőségeit szem előtt tartva komponálta meg, ahogyan arról egy Chaussonnak írt levelében lelkesen be is számolt. Zenéje szigorúan kordában tartott narrációként simul a történethez, mesélő hangszínnel hullámzik a szöveg körül, de ellenáll mindenféle építkezés, formai tömörítés csábításának. Sűrű, elbeszélő lélegzése, beláthatatlannak tűnő szerkezeti nyitottsága magára hagyja a hallgató intellektusát, egészen addig, amíg össze nem fonódik Mélisande megnyilatkozásának jelen idejű történetével.


Mindez egyetlen, lassan kibontakozó, hatalmas ívet alkotott június 16-án este a Művészetek Palotájában Kocsis Zoltán irányítása alatt. A zenekari szólamok eleinte mintha képeket rajzoltak volna a történet szegélyére, indákból, ágas-bogas bokrokból álló, sűrű rengeteget, biztonságosan tágas teret hagyva a szereplők érdektelen, semmiféle magyarázattal nem szolgáló mondatainak. Mihelyt azonban a történet kijutott az erdőből, ahol Golaud rátalál Mélisande-ra, az állandóan fodrozódó, imbolygó motívumok kezdtek betapogatózni a képzeletbeli kastély termein keresztül a szereplők életébe, egyre fenyegetőbben kapcsolódtak be a sorsukba, hogy a harmadik és negyedik felvonás feszült jeleneteiben, a Golaud-n egyre jobban elhatalmasodó féltékenység stációin át egészen a testvérgyilkosságig sodorják tehetetlen bábjaikat. A sorok közé kígyózó, és a hatalmat végül egészen átvevő zene mindenkit átformált: Golaud-t kegyetlenné tette és az őrület szélére sodorta, Pelléast elszánt elragadtatással töltötte el, Mélisande-ból pedig élő és valóságos asszonyt faragott. A koncertszerű előadás szereplői egyszerű, de pontosan kiszámított gesztusokkal jelezték az átalakulást. Geneviéve (Meláth Andrea) hűvös, kimért kedvességét enyhe aggodalom felhőzte, míg Yniold (Sáfár Orsolya) értetlen félelemmel őrlődött apja, Golaud kíméletlenül hajszolt nyugtalansága mellett. Arkel (Jérome Varnier) bölcs szólamainak merevsége igyekezett hétköznapivá simítani az események lendületét, de tehetetlennek bizonyult Golaud (Vincent Le Texier) egyre nyíltabb gyűlölettől fűtött önsajnálata és Pelléas (Gérard Theruel) tépelődő szenvedélye mellett, amelyeket a zene kíméletlenül korbácsolt a végkifejletig. Mélisande (Juliette Galstian) eleinte néhol kissé fénytelen szopránja megtelt, koreografikus mozdulatokkal játszó porcelánfigurája életre kelt, a cselekvés megfosztotta minden titokzatosságától. A történet a tragédia tetőpontján szinte megkönnyebbülten triviálissá vált, hogy azután a szerkezet ívét lezáró, majdnem kényelmetlenül hosszú ötödik felvonással minden visszasüppedjen az ismeretlen átok birodalmába Pelléas senkitől meg nem gyászolt halála után. A zene, amelyet Mélisande alakja szőtt a cselekmény szálai közé, az újra sápadt jelentéktelenségbe süllyedő asszony haldoklása alatt lassan visszahúzódott a történet szegélyére, hogy végül halk harangkondulásokkal eltűnjön Mélisande-dal együtt.


(Debussy: Pelléas és Mélisande: Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar, Kocsis Zoltán – Művészetek Palotája, június 16.)


Rákai Zsuzsanna
(Élet és Irodalom, 2007. június 22.)