Ez történt


Manírok, manírok

2002. 03. 15.


(…) Az ötvennégy esztendős világsztár közel negyven esztendeje áll a pódiumon, szólistaként és kamaramuzsikusként oda-vissza százszor végigjátszotta már az egész klasszikus-romantikus repertoárt. Belegondolni sem akarok, Beethoven versenyművét hányadszorra szólaltatta meg ezen az estén. De nekünk itt és most játszotta először, s ha ő maga láthatóan unja is már, ezt mégsem ízléses velünk is éreztetnie.
Zukerman hangja korántsem olyan testes, érzéki ragyogású tünemény, mint az örök összehasonlítási alapként szolgáló Itzhak Perlmané. Feszített, főként a magasabb húron kissé fémesen fakó ez a hang. Ugyanakkor túlzás nélkül mindentudók a kezek, a tévedhetetlen biztonsággal intonáló bal és a különféle vonásnemeket pazar változatossággal kezelő, tanulmányszerűen ökonomikus mozgású jobb. Inkább önmagát szórakoztatja, mintsem a mű előadását szolgálja azzal, hogy lépten-nyomon megfordítja a szokott vonásokat, felfelé vet oda súlyos akkordokat és a gravitáció erejét meghazudtoló könnyedséggel siklat lefelé finom díszítőhangokat. Önmagát szórakoztatja azzal is, ahogyan stílusidegen üveghangokkal, afféle la campanellaként csilingelteti a zárórondó témáját vagy éppen kávéházi szórakoztató zenévé torzítja a poétikus g-moll epizódot. (…)
Kocsis rögtön a zenekari bevezetésben világossá tette: ő nem enged abból a meggyőződéséből, hogy Beethoven zenéje a tolmácsolandó feladat. Következetesen és effektíven vitte végig koncepcióját, ami talán a széplelkek elvárásainál kevésbé volt legömbölyített, de könyörtelenül határozott kontúrjaival mindenképpen az igazságkeresés igényével lépett fel. A második félidőben elhangzott II. szimfónia nyíltan vállalt kétarcúságával hatott igazán izgalmasan ezen az estén: mint a haydni modelleket hűségesen követő, ugyanakkor minden irányban túldimenzionált méreteivel az örökséget meg is kérdőjelező alkotás. Ezt a túlcsorduló, szinte manierista telítettséget mutatta fel sokoldalúan Kocsis, aki szerint a molto, a sok, a még annál is több e szimfónia kulcsszava. Vezénylésének egyik alapgesztusa a hangsúlyok, a beethoveni erőszaktételek brutális megragadása, vagy éppen az olyan, torkon ragadóan elementáris pillanatok kiemelése, mint az Allegro con brio kidolgozásának fisz-moll szuronytémája. A Larghettóban sem annyira a hosszan végigénekelt dallamok egyedi szépsége, mint inkább zavarba ejtő bőségük vált feltűnővé. Az egymásra rétegzett ornamentikából előálló masszív hangzást – főként a vonósjáték precizitása révén – immár differenciáltan képes megvalósítani a Nemzeti Filharmonikusok együttese, a scherzóban és a fináléban viszont némi gondot okozott a hajszolt tempóvételek követése.
(Beethoven: Hegedűverseny, II. szimfónia – Nemzeti Filharmonikus Zenekar, vezényelt: Kocsis Zoltán, közreműködött: Pinchas Zukerman, BKK, március 3.)




Halász Péter
(Élet és Irodalom, 2002. március 15.)