Ez történt


Magyarok szívvel-lélekkel

2003. 01. 30.


A magyar Nemzeti Filharmonikusok fellépése a Szimfonikus Teremben talán az utóbbi évek legizgalmasabb nagyzenekari estje volt. A zenekar, a karmester, a szólista (aki vagy maga a karmester, vagy pedig egypetéjű ikre volt) és a műsor – minden, de minden hozzájárult az átütő élményhez. Ilyen zenétől érzi azt az ember, hogy igazán él!


A La Jolla Kamarazenei Társaság által rendezett “Hírességek Sorozatának” indító estje előtt Kocsis Zoltánt csak mint kitűnő zongoristát ismertem. Kincsként őrzöm felvételeit Liszt és Debussy, Haydn és Mozart darabjaiból, a Bartók szóló zongoraműveiből lemezre vett összkiadása pedig egyenesen revelációként hatott rám. Karmesteri szerepben azonban még nem volt alkalmam találkozni vele. Itt most lehetőségem nyílt teljesítményét mindkét szerepben meghallgatni, sőt, ennek látványát is élvezni.


A látványelem uralta ugyanis Liszt Esz-dúr zongoraversenyének előadását. Noha semmiképpen sem nevezhető újdonságnak, hogy a zongorista hangszere mellől vezényeljen is, a művészek ezt többnyire heves bebólintásokkal igyekeznek megoldani, azaz a zongorista többnyire a billentyűzetnél marad és abban reménykedik, hogy az alapos próbák után a zenekar magától is boldogul. Nem így Kocsis. Az est azt igazolta, hogy az intervencionista vezénylés híve, aki az ütemnél és a belépéseknél jóval többet ír elő zenekarának, és nem tett másként a Liszt-zongoraverseny alatt sem. Ha csak fizikailag lehetséges volt, azonnal talpon termett és ismét kezébe vette a zenekar közvetlen irányítását, végigvezetve őket a dinamikus és kifejezésteli koncepcióval megragadott művön. Nagyívű, lendületes, színpompás, szívből jövő és minden ízében romantikus (de azért sohasem öntetszelgő) Liszt-muzsikálást hallhattunk a zenekartól és a szólistától: csodálatos volt a grandiózus hangzás, a lenyűgöző technika, a frázisok találó megformálása és a zeneszerző rendkívüli zenei személyiségével való érezhető azonosulás.


A közönség rendre akkor esett ki – néha már szinte szó szerint – székéből, amikor Kocsis éppen váltott a két szerepe között. Áll például a karmesteri pódiumon, bizonyos távolságra a zongoraszéktől, lendületesen vezényli a zenekart, mintha nem is sejtené, hogy neki itt más feladata is lesz hamarosan. Aztán szinte az utolsó utáni pillanatban, de olyan elegánsan és gyorsan, hogy az szinte hihetetlen, leül a zongora elé, kezével egészen addig a pillanatig a zenekart instruálja, míg le nem engedi a billentyűzetre, majd ekkor átalakul zongoraszólistává, és gyakran az addigitól tökéletesen különböző gondolattal és kifejezésmódban folytatja (Liszt kedvét lelte a hirtelen zenei irányváltásokban és a zenekar és a szólóhangszer beszédmódja közötti feltűnő kontrasztokban). Lélegzetelállító volt figyelni e bravúrt, mégpedig különösen azért, mert mindeközben a zenekar, a szólista és tökéletes együttesük hangzása megindító élményt nyújtott.


A Filharmonikusok és az őket 1998 óta főzeneigazgatóként vezető karmester közötti kölcsönös csodálat és összhang nem csak a zongoraverseny, hanem az egész este alatt kitapintható volt. Méltó partnerei egymásnak. Kocsis művészi képességeit mindenki ismeri, akinek fogalma van korunk legnagyobb zongoristáiról (miközben ezt írom, szárnyaló, költői felvételét hallgatom Rahmanyinov IV. zongoraversenyében, amely a Philips kiadásában jelent meg és A XX. század nagy zongoraművészei című sorozat Kocsist bemutató részén található). A Nemzeti Filharmonikus Zenekart elsőre talán nehezebb beazonosítani. De itt sem kell sokáig sötétben tapogatóznunk: az Állami Hangversenyzenekar felvételeit ismerő gyűjtők örülhetnek, ha megtudják, hogy ez a két név egy és ugyanazon zenekart takarja, mindössze annak különböző korszakaiban.


A Szimfonikus Teremben hallott koncert alapján állíthatom, hogy a zenekar jelenleg csúcsponton van. Mindegyik szekció ragyogó. A vonósok tökéletesen egységesen játszanak, a gazdag hangzás, a fegyelmezett ritmuskezelés és artikuláció gyönyörűségesen tiszta játékra teszi képessé őket. A fafúvósok remek zenészek, bárhol megállnák helyüket, Liszt és Kodály műveiben pedig kitűnő alkalmat kaptak képességeik megcsillogtatására (az első fuvolista rapszodikus figurációja Kodály Páva-variációiban különösen magával ragadó volt!). A rézfúvósok (micsoda kürtök!)%u2026 az ütősök (micsoda triangulumjátékos – nem vicc!)%u2026 a mesés üstdobos%u2026 a hárfa%u2026 az együttes%u2026 az egyensúly%u2026 és mindezzel együtt valami fiatalos frissesség és derűs magabiztosság, amely teljesen magával ragadta a közönséget. A zenekart minden szempontból izgalmasnak találta a hallgatóság: a programot alkotó “magyar” zene méltó tolmácsolásban ragyoghatott fel.


Lehet vitatni, hogy mégis mennyire tartható ténylegesen magyarnak a koncert programja (már ha ennek vitatására érdemes szót vesztegetni). Nem kétséges természetesen a Kodály-darabok hovatartozása, melyek egyike egy magyar népdal variációinak csokra (Páva), a másik pedig galántai cigány muzsikusok zenéjétől ihletett táncok sorozata. Egy ráadás erejéig Brahmsot hallottunk (akit Kocsis tiszteletbeli magyarnak kiáltott ki a koncerten), mégpedig egy igazán echt hangzású Magyar táncot. Liszt (Franz vagy Ferenc, ahogy tetszik) büszke volt magyar származására, de családjában németül beszéltek, és a zeneszerző igazi európai kozmopolita polgárként többnyire a franciát használta. Ennek ellenére Liszt volt az, aki – a Magyar rapszódiák által – beemelte a komolyzenei köztudatba a magyarországi cigányok zenei nyelvét, és utána senki nem (még az ezt a nyelvet csodálatosan értő Kodály sem) oldotta meg nála jobban ezt a feladatot.


A magyaros íz kétségtelenül hiányzik azokból a Liszt-művekből, amelyeket Kocsis az est programjába választott. A zongoraversenyben és a Les Préludes-ben a zeneszerző nem hagyatkozott népdalra, cigánytáncra, nemzeti hagyományra, amikor életlátomását kívánta kifejezni. A Les Préludes eredete irodalmi: eredetileg Joseph Autran borús költői szövege, illetve végső soron Alphonse de Lamartine híres verse sugallta, ez utóbbitól vette Liszt a szimfonikus költemény címét is. A Lamartine verse és a Liszt állítása szerint belőle nyert program közötti különbségek tanulmányozása sokatmondó: rávilágít Liszt gondolkodásmódjára és életfelfogására, s egyben azt is megindokolja (függetlenül attól, mennyire magyar vagy nem magyar a zeneszerző), miért volt annyira találó a beválasztása a műsorba.


Lamartine Les Préludes-jében (keretbe foglalt, változatos tárgyú versekben) a búskomor poéta a költői tehetséget idézi meg, hogy a meddőnek és fakónak érzett életben értelmet lelhessen. A nő iránti gyengéd szerelemről énekel, de a dal sem segíthet rajta, mert (mint mondja) elvesztette imádottját, és a szépséges szavak üresen csengenek hús-vér tárgyuk hiányában. Megidézi a vad tengeri vihart, remélve, hogy a veszély felébreszti eltompult érzékeit, de mindhiába. Ezután egy csata hosszadalmas leírása következik, de a fájdalom, vér, gyász és az értelmetlen veszteség gondolata csak még jobban elkeseríti. Ekkor ifjúságának idilli környezetét idézi fel, és egy pillanatig belemerül a bőkezű természet és az egyszerű élet vigasztaló emlékeibe. Múzsája azonban ismét cserbenhagyja. A szép napok örökre véget értek, a múlt csak ábránd, már nincs visszaút. Nem lelhetünk reményt az életben (állapítja meg minden átmenet nélkül, mintha egyszerre elvesztette volna érdeklődését mesterséges költői alkotmánya iránt); az igazi megnyugvást csak az ég adhatja meg.


Így szól tehát Lamartine, a francia romantika egyik legvilágfájdalmasabb költője. Liszt ellenben egészen másféle romantikus (közelebbi rokona a robusztus Victor Hugo). Minden tetszik neki a Lamartine-műből – a festőiség, a fennköltség, a burjánzó érzelmek, a melodramatikus elem -, de mindezeket egészen más célra használja fel. Szimfonikus költeménye nagy általánosságban követi ugyan a Lamartine-féle struktúrát, de a keretet elhagyja (Liszt az epizódokat szervesebb módon, fantáziadúsan variált motívumfonállal fűzi össze). A költő melodikus, de meglehetősen erőtlen leírásaiból életerős zenei megfelelőket komponál, és ezzel a lényeget változtatja meg. Liszt számára a szenvedélyes szerelem jelenti a mindenek fölötti örömet, áll elébe az élet viharainak, a rusztikus természet tartós boldogsággal tölti meg lelkét, és ha harcra kerülne a sor, azt ő hősinek látja, céltól és értelemtől fűtöttnek és végső soron győzedelmesnek. Az égi megnyugvásra Liszt csak a programvázlatban utal, a zenében nyomát sem találjuk (más műveiben ellenben csodálatos megfogalmazásban merül fel ez a gondolat).


A Les Préludes szerzője számára az élet lehetőségek tárháza, amelynek színeit és erejét élvezni kell, mégpedig szívvel-lélekkel. Pontosan ezt az élményt nyújtotta nekünk ez az emlékezetes hangverseny. Lehet, hogy Liszt magyarsága nem olyan mélyen gyökerezett, mint Kocsis Zoltáné és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar muzsikusaié, de ha az élet és a művészet áradó igenléséről van szó, abban letagadhatatlanul magyarok mindannyian.


Jonathan Saville
(San Diego Reader)