Ez történt


Magyar Szimfonikus Körkép – hangversenysorozat

2006. 03. 01.


Szinte teltházas közönségnek okozott várakozáson felüli élményt 25-én (a Ferencsik-bérlet 4. estjén) a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, koncertjének első részével. Élvonalbeli együttesünk Kovács László vezényletével Liszt méltán népszerű szimfonikus költeményével, a Les Préludes-del kezdte műsorát, s ismét kiderült: az ismert kompozíció újra-hallgatása maradéktalan élvezetet tud nyújtani, amennyiben nem “újrajátszásról”, tehát lélektelen ismétlésről van szó.


Nem tudom, vajon mikor szerepelt legutóbb e zenekar műsorán – mindenesetre kedvvel adták elő a repertoárjukon ritkán szereplő művet. Oldott légkörben áradt a muzsika, mindig szépen, mindig kiegyensúlyozott hangszín-viszonylatokban, gyönyörködtetően. Belefeledkezhettünk dallamokba, harmóniákba-harmóniamenetekbe, nagyobb léptékben: hangulatokba. Bízvást állíthatom, hogy a folytatás hasonlóképp lekötötte valamennyi hallgató figyelmét. Dubrovay László ütőhangszeres szólistára és zenekarra komponált Concertója ugyanis olyan sűrűn és oly változatosan adagolja a hatásos mozzanatokat, hogy lehetetlen kivonni magunkat a hatása alól. Közismert Dubrovaynak a hangszínek és a játékmód-lehetőségek maximális kiaknázására való törekvése; melyből következően autonóm módon bánik effektusokkal és affektusokkal. Ezúttal a szólista hangszerei önmagukban is élménytadóan gazdag hangszínvilágot képesek életre kelteni. A marimba, a vibrafon, a harangjáték, az antik tányérok s a csőharang ugyanakkor látványnak sem utolsó – Bíró Gergely pedig virtuóz módon uralta az instrumentáriumot. Ritkaság-élményként könyvelhette el a művet és előadását az is, aki talán kissé  félt/idegenkedett a “modern” stílustól. Kétségkívül meghódította a publikumot a jól felépített, ugyanakkor frappáns-szellemes darab. Őszintén lelkes vastaps köszöntötte a színpadra lépő szerzőt, és még sokáig zúgott a tetszésnyilvánítás, Igen, eddig ez volt a legnagyobb siker (Ezt a közönséget kívántam volna Kocsár Brácsaversenyének is!). Nem szűk szakmai elismerés, hanem közönségreakció. Ezt kellett volna hallani mindazoknak a hivatalos-illetékes szerveknek, akik értetlenséggel, érdektelenséggel lesöprik az értékes művészetek ügyét azokon a platformokon, ahol sokminden eldőlhetne… sőt, megvalósulhatna…


Lelkes közönség hagyta el a termet a szünet kezdetén, minden bizonnyal pihentebben, mint ahogyan beült oda alig egy órával korábban. Öröm volt látni a mindennapok stresszétől megkönnyebbedett arcokat, a korántsem tudatos mosolyokat, melyek ott bujkáltak a száj szegletében, a szemek összevillanásra-kész tekintetében. Igen, rövid időre mindenkié lett a zene – éspedig egy kortárs-mű jóvoltából! Vajon mikor lesz módja a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak eme csoda megismétlésére, hasonló varázslásra? Ilyenkor kell visszasírni a “vidéki haknik” idejét – elképesztő tömegbázist lehetne visszaszerezni az úgynevezett komoly (sőt, kortárs) zenének például ezzel a koncert-félidővel!


Igen, az első felének szól a hozsannázás, mert Brahms: D-dúr szerenádja kioltotta a lelkesedés görögtüzét. Visszasüppedtünk a jólnevelt zenehallgatói attitűdbe, s megadóan hallgattuk az egyébként szép, értékes muzsikát.


Fittler Katalin
(Zenekar, 2006/2)