Ez történt


Magyar Rádió, Új Zenei Újság

2001. 11. 17.


A múlt vasárnapi hangversenyre igyekvők már a Zeneakadémia épületébe belépve kézbe kapták a Nemzeti Filharmonikusok idei szezonjának teljes programját, egy 128 oldalas kis kézikönyvet, amelyben a szezon összes hangversenyének műsora, műismertetésekkel, a fellépő művészek életrajzával együtt olvasható. Az utóbbi évek gyakran felpanaszolt tapasztalata volt, hogy a hangversenyrendezők elhanyagolják a közönség megfelelő színvonalú tájékoztatását. Sokan emlékeznek még az Országos Filharmónia hajdani kék füzeteire, amelyek egy-két hét budapesti komoly zenei eseményeinek műsorát foglalták össze. A hangversenyrendezés privatizálásakor a műismertetés lett az első, ami a kiadások racionalizálásának áldozatul esett. Ki kell fizetni a terembérletet, a közreműködőket, az adókat és járulékokat, reklámról és a jegyek terjesztéséről kell gondoskodni, s ha már a hallgatót sikerült becsalogatni, hát üljön szép csendben, hallgassa a zenét, és többre ne legyen kíváncsi. Az utóbbi években azért – főképp a nagyzenekarok – kezdik felismerni, hogy a műismertetés nem afféle ál-intellektuális hóbort, hanem a hallgató megbecsülésének jele és a koncert közművelődési funkciójának fontos eleme. Ha jól emlékszem, a Fesztiválzenekar nyitotta a sort, s manapság a Filharmóniai Társaság vagy a MATÁV Zenekar koncertjeinek látogatói is megkapják a koncert műsoráról tájékoztató, ingyenes füzetkéket. Ezekhez képest is örömteli, sőt pazarló nagyvonalúságról tanúskodik a Nemzeti Filharmonikusok vaskos és ingyenes tájékoztatója – remélem, hogy az osztogatás ellenére még a májusi koncertekre is marad belőle, hogy ki-ki emlékül hazavigye.
 S ha már magunk előtt látjuk a szezon teljes műsorát, érdemes egy kicsit eltöprengeni rajta. A több mint egy évtizedes Kobayashi-érára úgy emlékezünk vissza, mint a nagy romantikus remekművek forró hangulatú, ám gyakran pongyolán előkészített előadásainak korszakára. Amióta Kocsis Zoltán vette át a zenekar irányítását, profil-változás mutatkozott a programszerkesztésben, és erről tanúskodik az idei szezon műsora is. Úgy tetszik, a Nemzeti Filharmonikusok annyiban már a nagy nyugat-európai együttesek által évtizedek óta kijelölt nyomvonalon haladnak, hogy tágítani igyekszenek a repertoárt, mégpedig nemcsak időben, a kortárs zene intenzívebb szerepeltetésével, hanem korábbi korok ritkán játszott, ám felfedezésre méltó alkotásainak bemutatásával is. Richard Strauss Macbethjét és Rachmanyinov I. szimfóniáját ígérik hamarosan, Schönberg Pelléas és Mélisande-ja, Alban Berg 3 zenekari darabja, Roussel egyik szimfonikus költeménye szerepel a következő hónapok programjaiban. Viszont Beethoven, Brahms, Csajkovszkij vagy éppen Mahler az utóbbi években unos-untig játszott szimfóniái közül épp hogy egyet-egyet játszanak. A budapesti közönségre bizony ráfér ez a repertoár-frissítés, s bízom abban, hogy elég sokan elkísérik majd a zenekart felfedező útjaira.
 De a repertoár bővítésének nemcsak a közönség szempontjából van jelentősége. Tudjuk, Kocsis Zoltán azt vállalta, hogy a közpénzekből rendelkezésére bocsátott kiemelt támogatásért cserében európai színtű, gazdasági kifejezéssel élve: a külpiacokon is versenyképes zenekart nevel. Ebben a folyamatban lehet igen fontos, hogy a muzsikusok ne rutinból is könnyen megúszható programokkal robotoljanak, hanem hétről hétre újabb művekkel ismerkedjenek, friss szemmel, egyre edzettebb érzékkel, korábban nem játszott darabokat értelmezzenek.
 Régi alapigazság, hogy a zenekari játék nüanszainak, stílusbiztonságának egyik próbaköve a klasszikusok megszólaltatása. Ebből a szempontból számított az idei szezonban egyedi vizsgaalkalomnak a múlt vasárnapi hangverseny, amelyen két klasszikus szimfónia fogta közre Chopin f-moll zongoraversenyének megszólaltatását. A választott szimfóniák sokban rímeltek is egymásra: Haydn 97-es sorszámú műve éppúgy C-dúrban íródott, akár Mozart Jupiter-szimfóniája, és mindkettőnek előadógárdájában szerepel két trombita és az üstdob, vagyis a 18. század végének lehető legnagyobb szimfonikus együttese. Ugyanakkor Kocsis mégis a nagyzenekari előadásnál elképzelhető legkisebb apparátushoz folyamodott: mindössze húsz főből álló vonószenekart társított a párokba állított fúvósok mellé. Ez az áttetszően kis együttes a művek levegős, rugalmas, a kamarazenéhez közelítő megszólaltatása felé nyithat utat, valahogy úgy, ahogyan régizenei együttesektől az utóbbi időben megszokhattuk.
És itt kap szerepet a zenekarnevelés is, hiszen a kisebb együttesben az egyes muzsikusra kivételesen nagy felelősség hárul. Ha hat hegedű játszik egy-egy szólamot, nincs a hangzásnak olyan tömege, ami jótékonyan elfedné az egyéni intonációs megbicsaklásokat, az együttes játék megingásait. E tekintetben, úgy hiszem, most őszintébb, realistább képet kaphattunk a zenekar technikai állapotáról, mint a nagy romantikus szimfonikus alkotásokban.  Ez az állapot manapság kétarcú: egyfelől, úgy tetszik, még a tavalyi szigorú válogatást követően sem mondható megbízhatóan magas színvonalúnak. Kényes pontokon, például a Haydn-szimfónia variációs lassú tételének szinte szólisztikus igényű figurációiban, még rendre be-becsúsznak olyan kisiklások, amelyeket bizony aligha engedhet magának egy nemzetközi rangra törekvő együttes. Ugyanakkor érezhetően nőtt a hangzás iránti érzékenység, sőt, azt is mondhatnám: végre megszületőben van az igény a profilos, egyéni vonóshangzás iránt. Ez nem annyira a Budapesten korábban eszményített, telítetten meleg bécsies hangzás felé közelít, mint inkább a Berlini Filharmonikusok vagy éppen a Concertgebouw tárgyilagosabb, de mégis személyes megszólalását tekinti eszményének.
A fúvós hangszereknél mintha fordítva állna a helyzet. Itt az egyéni teljesítmények megbízhatóan magas színvonala ellenére – első helyen Tamás Sándor gyönyörű fagottjátékára gondolok – éppen az összhangzás, a színek és arányok kiegyenlítettsége hagyott nemegyszer kívánnivalót maga után.
A kisebb együttes kapcsán az áttetsző, levegős hangzás lehetőségét emlegettem, ám úgy találtam, Kocsis klasszikusokról alkotott felfogásában inkább a formálás nagyvonalúsága, az energia, a lendület, a hangsúlyok kidomborítása kapott főszerepet. Valósággal fürdőzött a tuttik erőteljes megformálásában, a finálék ritmikai feszültségeiben, a menüettek robusztusságában és a triók jellegzetes karaktereinek kiélezésében. Egy-egy frázis ívének megrajzolásában gyakran szabad kezet adott muzsikusai egyéni ízlésének, hogy aztán a fontos csomópontokon ismét magához ragadja az irányítást. Miközben a Haydn-szimfónia valamennyi ritmikai és dinamikai poénját nagy érdeklődéssel és hatásosan építette fel, másutt mintha kevesebb gondot fordított volna a zenei szövet aprólékos, értelmező kidolgozására.
Az est vendégművésze, Ingrid Fliter Argentínából származik. A 28 esztendős hölgy nagynevű honfitársnője, Martha Argerich támogatásával lépett be az európai zeneéletbe, körülbelül egy évtizeddel ezelőtt. Argerich sejthetően egyik példaképe is lehet; mindenesetre billentésének finomkodást mellőző, férfias határozottsága erre engedett következtetni. Játékában azonban egyelőre nemigen mutatkozik Argerich ihletettsége, elragadóan szélsőséges előadói fantáziája. Chopin fiatalkori, f-moll zongoraversenyében a virtuóz elemeket Fliter a kor konvencionális stílusának kontextusában játszotta, s csak néhol – így például a lassú tétel záró szakaszában – ragadott meg áttetsző hangszíneinek érzékenységével. Ugyanakkor szegényesnek találtam, hogy pianóit többnyire nem az ujjak finom mozdulataival, hanem a rutinszerűen lenyomott, halkító balpedállal hozta létre – mintha zacskóból kikevert egyenszósszal vette volna el játékának egyéni ízeit. Hogy a kétségkívül meggyőző technikai tudás magasrendű interpretációvá is sűrűsödhet, ezt a ráadással, honfitársa, Alberto Ginastera egyik argentin táncának fergeteges előadásával igazolta Ingrid Fliter.




Halász Péter
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2001. november 17.)