Ez történt


Magyar Rádió, Új Zenei Újság

2002. 11. 16.


Szerdán este izgatott tömeg volt kíváncsi arra, milyen eredményt hoz az Állami Hangversenyzenekar egykori igazgató karnagyának és az utód-együttes, a Nemzeti Filharmonikusok jelenlegi főzeneigazgatójának együttműködése Rachmaninov 2. zongoraversenyében – és persze arra is, hogyan szólal meg a vendégként visszatért és sokak által oly nagyon szeretett japán karmester, Kobajasi Kenicsiró pálcája alatt Brahms 1. szimfóniája. Tárgyilagos beszámolóra törekedve a kritikusnak először is határozottan le kell szögeznie: ami a zenekari játékot illeti, a koncert két része között nem mutatkozott különbség – Kocsis Zoltánnak az elmúlt két évben nagy tudású, teherbíró, egyenletesen magas színvonalon dolgozó muzsikusgárdát sikerült összekovácsolnia. Másodszor azonban éppen azt kell kimondania a kritikusnak, hogy az előadás stílushűsége, hangsúlyai, zenei eszköztára dolgában nagyon is volt különbség, sőt talán így helyesebb fogalmazni: döntő különbség mutatkozott a szünet előtti és a szünet után felhangzott produkció között.




Rachmaninov 2. zongoraversenyében, karmesteri jelenlét ide vagy oda, a zongoraszólista, Kocsis Zoltán volt az úr. Mindez persze nem a látványban vagy a metakommunikációban mutatkozott meg, hanem a hiteles tempókban, a választékos karakterekben, az érzékenyen kikevert színekben és a dinamika gondosan kidolgozott arányaiban. Kocsis Zoltánnak, mint az közismert, szívügye Rachmaninov, nem csoda, ha a 2. koncertet teljes odaadással játszotta, tökéletes technikai felkészültséggel, lehengerlő technikával, ha kellett, a szimfonikus hangzásigényt részesítve előnyben, máskor karcsú hangon és finom billentéssel, széles, érzelemgazdag dallamokat formálva – de mindig ízléssel, mindig tudva és betartva a mértéket, soha nem lépve át azt a láthatatlan vörös fonalat, amelyet igazi művész nem lép át. Másfelől az is tény, hogy itt, ebben a stiláris közegben Kobajasi Kenicsiró is otthon érzi magát, sőt ami azt illeti: huszonnyolc éve, az egykori Magyar Televíziós karmesterverseny-győzelem óta figyelve pályáját, elmondhatjuk, lényegében ez az egyetlen zenetörténeti korszak és stílus, amely iránt valóban affinitással rendelkezik, és amelyhez kifejezőeszközeivel alkalmazkodni képes: az utóromantika világa. Nem volt tehát nehéz feladat számára a Kocsissal való együttműködés, melynek nyomán tisztán körvonalazott, nagy erejű, monumentális produkció született. A házigazda gáláns gesztusát véltem felfedezni abban, hogy a zongoraművész nem adott ráadást: a jelzés azt sugallta, legyen ez az este a visszatért, régi karmesteré.




A visszatért régi karmester a második részben immár egyedül lépett a zenekar elé, amelyben számára új arcokat és hajdani tagokat egyaránt felfedezhetett. A felületes hallgató, aki csak a kivitelezés minőségére figyel, azt mondhatta, a 62 éves japán művész “jól odatette” Brahms 1. szimfóniáját. Akit azonban stílusok és arányok is érdekelnek, a kezdeti percektől feszengve hallgatta az előadást. Itt minden súlyos volt, sűrű, tömör és nehéz, a gesztusok nagyon jelentősek, a hangsúlyok nagyon erőteljesek, az édesség nagyon édes, a lágyság nagyon lágy. Szóval megint a régi nóta, amelyet, mit tagadjam, jó volt elfelejteni: Kobajasi Kenicsiró számára a 19. század egyetlen homogén massza, alig fedezhető fel, hogy a nagy tudású, kitűnő memóriájú és remek manuális adottságokkal rendelkező muzsikus ezt az idősávot szakaszolná, egyéniségekre és egymástól eltérő stiláris törekvésekre is figyelne. Brahms 1. szimfóniáját alaposan belemártotta Csajkovszkijba, feleslegesen monumentalizálva a művet, jócskán teret engedve a patetikus, sőt teátrális gesztusoknak, alig érvényesítve valamit a klasszikus fegyelemből, amely Brahmsot minden tagadhatatlanul romantikus vonása ellenére jellemzi. (Nemzeti Filharmonikusok, Kocsis Zoltán, Kobajasi Kenicsiró – Zeneakadémia, 2002. november 13.)

Csengery Kristóf
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság)