Ez történt


Magyar Rádió, Új Zenei Újság

2002. 10. 12.


Claude Debussy és Richard Strauss – két olyan szerző, akiket talán meglepő volna közös műsorban megszólaltatni, ha nem akadna egy harmadik komponista, aki mindkettejükhöz kapcsolódik, mert mindkettejüknek adósa: Bartók Béla. Múlt pénteken Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok élén érdekes programösszeállítást vezényelt: Debussy és Richard Strauss egy-egy ritkán hallható és majdnem egyívású, korai alkotása, az 1889-ben befejezett
Fantázia zongorára és zenekarra, illetve az 1886-os keltezésű, Itáliából című szimfonikus fantázia került egy érett Bartók-kompozíció, a magyar főváros 1923-as jubileuma előtt tisztelgő Táncszvit társaságába. Az igazat megvallva nem egészen értettem: ha a francia és a német mű ennyire határozottan egyazon időszak képviseletében szólal meg, miért nem választott a karmester Bartóktól is egy korai művet, esetleg egy olyat, amelyik nyilvánvalóan magán viseli a két másik szerző egyikének hatását – netán 1903-ból a Kossuth-szimfóniát, amely egyértelműen a liszti és straussi szimfonikus költemény befolyása alatt született, vagy éppen 1910-ből a ritkán megszólaló Két képet, amely viszont tagadhatatlanul Debussy inspirációjának jegyeit viseli magán. Ezekhez képest a Táncszvit a maga általános népzenei ihletésével és sajátos internacionalizmusával éppenséggel nem mutatja meg sem a Strausshoz, sem a Debussyhez való kapcsolódást.
 Elaltatta a kritikus aggályait, hogy Kocsis bizonyos értelemben a Táncszvitet is felfedező szellemben vezényelte. Említhetném magát a minuciózusan pontos és részletgazdag kidolgozást, amelyben ez a mű viszonylag ritkán részesül – de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy itt és most ez nem számít különlegességnek: múlt pénteken a Vigadóban minden a maximalizmus jegyében szólalt meg. Kocsis olvasatának inkább az volt – számomra legalábbis – új vonása, hogy a Táncszvitet, amelyet szokás egyoldalúan a rusztikus karakterek, nyers színek és valami egyenruhaként értelmezett népies „barbaro-hangvétel” felől megközelíteni, most abszolút elfogulatlan sokoldalúsággal, mintegy körüljárható szoborként ábrázolta, nagy gondot fordítva a pasztelltónusok, a lágyság, a líra kidomborítására is. Mindennek eredményeképpen olyan teljes értékű és kiegyensúlyozott Táncszvit-tolmácsolásban lehetett részünk, amilyent magyar koncertteremben ritkán hallani.
 Sokan őrzik polcukon Kocsis hat esztendeje megjelent Philips-lemezét, amelyen még a Fesztiválzenekar kíséretével, Fischer Iván vezényletével szólaltatja meg a két Ravel-zongoraversenyt, s harmadikként a fiatalkori Debussy-fantáziát, amely valójában rangrejtett versenymű. Ezúttal az egykori szólista megváltozott szerepkörben, a karmesteri pulpitusról irányíthatta a mű előadását, amelyben felfedezettje, a most harmadszor Magyarországon vendégszereplő Ingrid Fliter játszotta a szólót. A 29 esztendős argentin zongoraművésznő két előző budapesti fellépésének szerzői: Prokofjev és Chopin után a századforduló francia zenéjének világában is otthonosnak bizonyult. Előadása éppen azt a sértetlen és üde fiatalságot sugározta magából, amely Debussy e korai mesterművének sajátja. Billentéskultúrája rendkívüli: a hang mindig plasztikusan, tisztán és fémesen cseng, a színskála szinte végtelen, a dinamika finoman árnyalt – ezúttal különösen a pianók fokozataiban gyönyörködhettünk. Mindehhez az a sajátos kettősség társul, amely egyszerre foglalja magában a ritmus feszes és rugalmas értelmezését, a dallamok hajlékony, de mindig logikusan tagolt megformálását. Egy szó mint száz: olyan előadást hallottunk, amelyben a virtuozitás nem mondott ellent a költőiségnek.
 A fiatal Richard Strauss „Olasz szimfóniája”, az Aus Italien: igazi „nagy dobás” zenekar és karmester számára egyaránt. Annak nevezhetjük önmagában azért, mert ennek a szinte soha nem hallható kompozíciónak a puszta műsorra tűzése is fokozott figyelmet kelt; de illik a „nagy dobás” minősítés e mű előadására azért is, mert remek szólói, szélesvásznú szimfonikus tablói és pazar színei vérbeli jutalomjátékká avatják. Hozzátehetjük persze: csakis akkor, ha a zenekar méltóképpen szólaltatja meg, s ez, tekintve a darab követelményeit, nem kis teljesítmény. Kocsis Zoltán határozott formálású, drámai kontrasztokban gazdag vezényletével a négytételes alkotás reprezentatív előadásban hangzott fel. A zenekar mind a telt és gazdag tuttik kollektívájaként, mind a szólisták és kamaramuzsikusok együtteseként felsőfokon vizsgázott; a darab karakterei a maguk sokféleségében érvényesültek – elég, ha a 2. tétel éppenséggel nem olaszos, hanem mindenestől Brahms befolyásáról árulkodó zenéjének hiteles tolmácsolását említjük, de persze épp ilyen joggal emlékeztethetünk a nápolyias atmoszférájú finálé Funiculi, funicula dallamának elsöprő temperamentumára. (Nemzeti Filharmonikusok, Ingrid Fliter, Kocsis Zoltán – Pesti Vigadó, 2002. október 4.)




Csengery Kristóf
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2002. október 12.; Muzsika, 2002. december)

100 évesek vagyunk