Ez történt


Magyar Rádió, Új Zenei Újság

2002. 04. 06.


Válogatott ínyencfalatoktól roskadó asztalhoz invitálta vendégeit a főzeneigazgató-főszakács, Kocsis Zoltán. A séf kedvence – írhatták volna az étlap minden fogása mellé, hiszen Debussy- és Bartók-művek váltakoztak a műsorban, annak a két zeneszerzőnek a kompozíciói, akikhez Kocsist zongoristaként is a legszorosabb szálak fűzik. A vezetőkarmester ezen az estén nemcsak dirigensként, hanem hét Debussy-dal hangszerelőjeként is bemutatkozott. Ugyanakkor ismét szembesültünk azzal a mindig bizarr helyzettel, amikor egy másik zongoraművész – ez alkalommal Borisz Berezovszkij – mellett kísérőként kell szerepelnie. Hogy ezt Bartók II. zongoraversenyében tette, egy olyan műben, amelynek manapság ő, Kocsis számít legavatottabb előadójának, még furcsábbá tette a szituációt.
Bevezetőként Debussy Tavasz című szimfonikus költeménye, ez az 1887-ből, a boldogtalan római évekből származó, ritkán játszott alkotás hangzott fel. Kocsis érezhető rokonszenvvel vezetett végig a fiatal Debussy megálmodta tájakon. De azzal, ahogy ráirányozta figyelmünket azoknak a hangulatoknak a kezdeményeire, amelyek az évtizeddel későbbi Noktürnök első két darabját előlegzik, inkább hiányérzetünket növelte, mintsem megelégedettségünket szolgálta.
A Bartók-koncert szólistája, Borisz Berezovszkij fenomenális zongorista. Kerülni szoktam, hogy egy hangszeres művészt játékának technikai színvonaláért dicsérjek, hiszen a zenei versenypályákon egymást hajszoló fiataloknál manapság minimális követelmény, hogy szemrebbenés nélkül megbirkózzanak technikai igényességük miatt egykor hírhedt kompozíciókkal. Most mégis kivételt kell tennem: Berezovszkij billentésének könnyedsége, ujjainak fürgesége, formálásának a fizikai korlátokat semmibe vevő világossága egyszerűen bámulatos. A Bartók-zongoraverseny alatt mindvégig az volt az érzésem: olyan könnyű kézzel zsonglőrködik, mintha egy Mozart-koncert magánszólamát játszaná. De épp ebben rejlik interpretációjának iszonyú csapdája is: a számára habkönnyűnek tetsző játszanivalót oly fölényesen abszolválja, hogy közben egy pillanatra sem kell szembesülnie a Bartók-zene tartalmának súlyával. Szabályos periódusokká csiszolja a nyitótétel aszimmetrikus frázisait, fricskaként veti oda a máskor harapósnak hallott hangsúlyokat, jelentéktelen skálává degradálja az Adagio feltörő zokogástól meg-megrázkódó, kozmikus magányú siratóját. Szinte megütközve hallgatjuk: ezt is ki lehet olvasni Bartók kottafejeiből? Berezovszkij értelmezését tekintsük intő jelnek: az ilyen kezessé szelídített, csábítóan áttetsző, lélegzetelállítóan virtuóz Bartók bizony könnyen utat találhat a hangzatok és érzelmek disszonanciáitól viszolygó közönség szívéhez. Sikerének ára, hogy éppen azt a kimondhatatlan etikai többletet sikkasztja el, ami Bartókot, mondjuk, Prokofjevtől elválasztja.
Pazar, helyenként túlhabzó fantáziával hangszerelte meg Kocsis a Debussy-dalokat. Hallásának a mesterhez méltó kifinomultságát mutatja, amilyen magától értődően alakítja át a zongorakíséret gesztusait idiomatikus hangszeres szólamokká, rafináltan kikevert hangszín-vegyülékekké. A Debussy-stílus rétegei iránti fogékonyságról árulkodik a Musset-versre írt, operajelenetszerű Rondeau-ban egy-egy érzelmes kürt- vagy csellódallam megrajzolása, vagy a Hontalan gyermekek karácsonya Mahlerre emlékeztető, szívszorongató atmoszférája. Kedvencemmé A faun című Verlaine-dal Stravinskyt idézőn fantasztikus és fanyar effektusai váltak. Igaz, a zenekari kíséret nem kíméletes a szólistához, de Hajnóczy Júlia sem nőtt még fel a francia dalok előadásának énekesi magasiskolájához. Még keresi a recitativ és ariózus hangvételek lebegtetésének egyensúlyát, és nyelve is meg-megbicsaklik a gall szótagokkal folytatott küzdelemben.
Az est sokat ígérő zárószáma a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára volt. Az ilyen, habitusához közel álló, kolosszális remekművekkel való találkozások ígérik Kocsis karmesteri tevékenységének legértékesebb gyümölcseit. A Nemzeti Filharmonikusok tagjai, akik a zongoraverseny kíséretében készségesen követték vezetőjüket, erre az utolsó próbatételre már kissé elfáradtak. Ez is okozhatta, hogy az előadás nem tetszett egyenletesen kiérleltnek. Megragadóan eredeti volt a nyitófúga feltűnően élénk tempójú (vagyis kottahű) megfogalmazása. A téma hangközeinek kifeszítésében Kocsis mintha az I. vonósnégyes beethoveni szenvedélyű fúgájára utalt volna vissza, az inkább a szerkezetre összpontosító, kristályosabb értelmezésekkel szemben. Az élénkség néhol már túljátszottságba csapott át a következő Allegróban, míg az Adagióban az egyes szakaszok árnyalt kidolgozottsága dominált az ívvé záródó forma élményével szemben. Ugyanakkor Kocsis roppant komolyan vette a mű Bartók által is hangsúlyozott, egységesítő vonását, a fúgatémának a későbbi tételekben visszatérő, variált megjelenéseit; ez hozhatta meg a sodró finale zárószakaszának katartikus feloldását. (Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Zeneakadémia 2002. március 31.)




Halász Péter
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2002. április 6.)