Ez történt


“Liszt egyike kora legmegkerülhetetlenebb zeneszerzőinek”

2007. 01. 04.


Kocsis Zoltán Luxemburgban lép fel a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekarral. Teljes egészében magyar műsoruk január 21-én este 8 órai kezdettel hallható a Philharmonie-ban. A virtuóz magyar zongorista egyike nemzedéke legsokoldalúbb zenészeinek. Kurtág több kompozíciót ajánlott neki; ezeket a művész Európa-szerte játszotta. De saját átiratokat is készít, és ezeket zongoristaként és karmesterként egyaránt gyakran foglalja bele személyes indíttatású műsor-összeállításaiba. 1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart; 1998-ban pedig a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar zeneigazgatója lett. Közelgő luxemburgi koncertje alkalmából Isabelle Trüb tett fel néhány kérdést a művésznek.


A nemzetközi zeneéletben Önt mint zongoristát, kamaramuzsikust és karmestert egyaránt jól ismerik, ezenkívül mint zeneszerző és átdolgozó is nevet szerzett magának. Hogyan tudta kifejleszteni ezeket a nagyon különböző zenei adottságokat?


Abban a felbecsülhetetlen szerencsében volt részem, hogy olyan zongoratanárokhoz járhattam, akik maguk is zeneszerzők voltak. Kadosa Pál például annak a generációnak volt meghatározó tagja, amely az összekötő láncszemet alkotta Bartók és Kodály nemzedéke, valamint a magamé között. Miközben teljesen tudatában volt annak a gazdag múltnak, amelynek örököse lett, Kadosa kifejlesztett egy teljesen eredeti, önálló stílust, melyet továbbadott tanítványainak, akik közül kétségkívül Kurtág György a leghíresebb. Kurtág és Kadosa voltak a tanáraim a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián eltöltött első két évben. Világos, hogy ilyen tanárokkal érdeklődésem nem korlátozódhatott a zongorára, hanem komponálni is elkezdtem. Amikor Kurtág Berlinbe ment, Rados Ferenc lett Kadosa asszisztense. Ez a rendkívüli tehetségű művész kitűnő zongorista volt, és felbecsülhetetlen értékű tanácsokkal látott el. A hatvanas évek végéről és a hetvenes évek elejéről beszélek természetesen.


Magyarország igen gazdag zenei hagyományokkal rendelkezik, és ezek a hagyományok ma már Önt is magukba foglalják. Hogy látja országa jövőjét a XXI. században?


Hagyományunk igen heterogén, de nagyon gazdag. Ki tudja megmondani, miért él ennyi tehetséges ember a Kárpát-medencében, amelynek lakossága annyiféle nemzetiségből keveredett össze? A kommunista rezsim alatt Magyarország nagyon elszigeteltnek érezte magát, még a Kádár-korszakban is, mely pedig a kommunizmus mérsékeltebb formáját képviselte, mint a szovjetunióbeli. A rendszerváltozás olyan új kezdeményezéseket tett lehetővé, melyekről korábban álmodni sem mert volna senki. Például csak a 90-es évek végén adhattam elő, magyarországi bemutatóként, Schönberg Gurreliederjét; korábban egy ilyen vállalkozás túlságosan költséges kalandot jelentett volna. Másfelől harcolunk az olyan szomorú új hősök, új jelenségek ellen, mint az internet, a televízió, a számítógép… A régi rendszerben a magyar iskolákban – az általános és a középiskolákban egyaránt – kiemelt szerepet játszott a zeneoktatás. Manapság sajnos a zene nem tartozik már a kötelező tantárgyak közé.  Hivatásos zenészekként már érzünk bizonyos változást a hozzáállásban, mind a közönség, mind a kritika részéről. Vajon eltűnik-e egy napon mai hűséges közönségünk? Hogyan tartóztassuk fel ezt az exodust ebben az alapvetően mégis zeneszerető országban? Végül is minden művésznek az a célja, hogy közönsége számára tolmácsolja a zenét; ez adja létjogosultságát.


Hogyan próbál egy zongoraversenyt, melyben szólistaként és karmesterként egyaránt részt vesz?


Tudja, ez attól függ, milyen zongoraversenyről van szó.  Bach, Mozart, sőt még a fiatal Beethoven versenyműveit, amelyeket eredetileg is a zongora mellől kellett vezényelni, nem ugyanúgy próbáljuk, mint Liszt I. zongoraversenyét. Lisztnél nem úgy állítom fel a zongorát, ahogy a Collegium Musicum hagyománya kívánja (háttal a közönségnek), hanem megtartom szokásos helyén. Ez nem akadályozza meg, hogy időnként felálljak, amire szükség van, hiszen onnan nem vezényelhetek ülve. Bevallom őszintén, hogy egy Mozart-versenymű esetében szívesen átengedem a zenekar irányítását a koncertmesternek, még ha adok is néha jelzéseket a fejemmel vagy a karommal, mert a koncertmester pozíciója sokkal alkalmasabb a zenészek vezetésére. De már Beethoven IV. zongoraversenyénél változik a helyzet. És amikor a romantikus repertoárhoz érkezünk, az ember kénytelen aktívan vezényelni. Ezért igen nagy gonddal választom meg a versenyműveket. Az erre alkalmas repertoár talán nagyobb, mint gondolná az ember, hiszen emlékszem, milyen nagy hatással volt rám az a régi fekete-fehér film, amelyben Van Cliburn Moszkvában csodálatosan vezényelte Prokofjev III. zongoraversenyét a hangszer mellől. Ezt rendkívül érdekesnek találtam.


Milyen meggondolások vezetik, amikor egy hangverseny műsorát összeállítja?


Általában kerülöm a szokásos nyitány-versenymű-szimfónia modellt, bár azért előfordul, hogy mégis élek vele. Szívesen követek műsoraimmal irodalmi vagy zenei vezérfonalakat. Szeretek kiválasztani egy bizonyos témát, amely lehetővé teszi, hogy ezeket a kapcsolatokat kidomboritsam. Vegyük például Liszt Ferenc esetét. Sok hangversenyrendező le akar beszélni róla, hogy műsorra tűzzem a műveit, mondván, hogy Liszt másodrangú zeneszerző volt. A magam részéről úgy vélem, hogy Liszt nemcsak rendkívüli zeneszerző, de hatása az egész XX. század folyamán érezhető. Valószínűleg ő volt korának egyik legmegkerülhetetlenebb zeneszerzője. Hatása még Brahmsnál is kimutatható, aki pedig a romantikusok között a legklasszikusabb volt, vagy – ehhez nem fér kétség – Dvořáknál. Elég meghallgatni Dvořák kései szimfonikus költeményeit, hogy erről meggyőződjünk. Számtalan zeneszerző próbálta Lisztet, az ő harmóniai újításait utánozni; sokan adóztak csodálattal rendkivüli formaalkotó tehetségének. Úgy gondolom, hogy Liszt boldog lett volna, ha hallhatja olyan zeneszerzők kései műveit, mint Dvořák, Mahler vagy Rahmanyinov, hogy Richard Straussról ne is beszéljünk: mindannyiuknál saját kezdeményezéseinek folytatását ismerhette volna fel.  Sok Liszt-mű átiratát készítettem el, mert leghíresebb művein kívül (idesorolom a Les Préludes-öt, a Mazeppá-t és a Faust-szimfóniát), és eltekintve más, ritkábban hallott művektől, mint a Dante-szimfónia vagy egyes szimfonikus költemények, sok olyan remekművet írt, amely még mindig közönségére vár. Elismerem, vannak gyengébb darabjai is, és ezek rossz hírbe hozták, de vannak a műjegyzékben vitathatatlan kincsek, valóságos gyémántok is, és a közönség tartozik magának azzal, hogy ezeket fölfedezze.
 Ami luxemburgi koncertünket illeti, azt kérték tőlünk, játsszunk magyar zenét. Megtetszett az ötlet, és elhatároztam, hogy olyan műsort állítok össze, amely megmutatja hazám zenéjének stiláris gazdagságát. Ebbe természetesen beletartozik Brahms is, aki egész életében imádta a magyar zenét.


Előfordul-e, hogy elkerül bizonyos műveket vagy zeneszerzőket?


Nem hiszem. Igaz, hogy operát csak ritkán dirigálok, de nagyon nagy örömmel vezényelnék például Bellini-operákat. Nincs zene, amelyet teljesen idegennek tekintenék magamtól. Az igaz viszont, hogy pl. Schumann ritkán szerepel zongoraestjeim műsorán. Ennek az az oka, hogy bár Schumann zenéje nagyon fontos számomra, úgy érzem, hogy műveit némely kollégám (mint Maurizio Pollini, Martha Argerich vagy Krystian Zimerman) már olyan mesteri szinten tolmácsolta, hogy nem volna értelme a magam interpretációját kilencvenkilencedikként az övék mellé állítani.


Jut még ideje kamarazenét játszani és tanítani?


Időmet mindenekelőtt gyakorlással töltöm, valamint azzal, hogy szóló- és kamaraesteket adjak. Tizenöt éven át tanítottam a budapesti Zeneakadémián, és ez néha hiányzik. Szerencsére karmesteri munkám bizonyos tekintetben pedagógiai képességeim gyakorlására is alkalmat ad. Így ezt a tevékenységet sem hagytam teljesen abba.


Szeret turnézni?


Tudja, különbséget kell tenni a turistautak és a hangversenyturnék között. Örülök, amikor alkalmam van turistaként utazni, és meglátogatni kedvenc múzeumaimat, amilyen gyakran csak kedvem tartja: a Louvre-t, a Rijksmuseumot…. De amikor száz zenészt viszek turnéra, az komoly felelősséggel jár. Minthogy ragaszkodom a legmagasabb művészi színvonalhoz, kénytelen vagyok erőimet a küszöbön álló koncert előkészítésére összpontosítani.


Isabelle Trüb
(Pizzicato, 2007. január)