A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kovács László vezényletével Liszt legismertebb szimfonikus költeményét, a Les Préludes-öt, Dubrovay László Concerto ütőkre és zenekarra című művét, valamint Brahms D-dúr szerenádját játszotta január 25-én a Nemzeti Hangversenyteremben. Egy neves karmester, a Miskolci Szimfonikus Zenekar vezetője, egy kiváló ütős és egy nagyszerű együttes koncertjét hallgattam meg.

Liszt Ferenc talán legismertebb műve, a Les Préludes Lamartine költeménye alapján készült. A nagyszerű felépítésű és dallamú szimfonikus költemény méltán a hangverseny-látogató közönség egyik kedvence. Magam is ezzel a művel ismerkedtem meg először kisgyermek koromban.
Különlegessé teszi a szimfonikus költeményt, hogy háromhangnyi motívum szövi át, és a három hang sokféle transzformáción megy át, megjelenik mind a harcias, mind a pasztorális részeknél. Nagyon hálás darab a zenekarok számára is, hiszen nem túl nehezek a szólamok, kényes belépések sincsenek, és biztosított a siker.

A siker ezen a koncerten is garantált volt, azonban – ismerve a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kvalitásait – többet vártam. Nem voltak hamis hangok, rossz belépés (csak bizonytalan a mű indításakor, de ez nem a zenekaron múlt), szépek voltak a szólók is. A karakterek is jól elhatárolódtak, a tempók megválasztása is a lehető legjobban sikerült. Mégsem fogunk erre az előadásra még évek múlva is emlékezni. A mű programja – Liszt szavaival: „Mi más az életünk, mint előjátékok sorozata ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első hangját a halál csendíti meg? – az, ami nem kapott megfelelő hangsúlyt. Nem állt össze egységessé a darab, hiányzott a tűz az előadásból. A zenei gondolatok megrajzolása, véghezvitele a karmester, Kovács László feladata volt. Ez nem teljesült maradéktalanul, a zenekar csak azokat a mozzanatokat tolmácsolta, amit kapott a dirigenstől. Igaz, azt kiválóan. Nem rajtuk múlt. A karmester az egyik legjobb zenekarral dolgozhatott, hálás művekkel.

Dubrovay László Concerto ütőkre és zenekarra című műve már elhangzott a tavalyi Minifesztiválon. Ritka alkalom, hogy új magyar darabot mutassanak be a nagyközönség számára, még ritkább, mikor egy ütőhangszerekre komponált versenyművet hallhatunk. Mind a zenész, mind a nem zenész nézők kíváncsisággal és érdeklődéssel várták a concerto előadását. Nem kellett csalódni. A darab nagyon kellemes hangzású, a modernséget nem a sokkoló hangeffektusokkal és dallamnélküliséggel prezentálja. A cím a maga szerénységével is erre utal. Különleges ütőhangszerek is szerepeltek a műben, néhányukat azonban csak néha hallhatja a közönség.

Ami azonban a legnagyobb hatással volt a koncerten megjelentekre, az a szólista, Bíró Gergely akrobatikus mozgása volt. A hangszerek helyét saját maga ellenőrizte, sőt, segített a színpadra vinni. Két kottaállvány is kellett, hogy a verőket le tudja tenni valahová. A versenymű alatt alig volt néhány perc, amikor nem szaladt egyik hangszertől a másikig, a pillanat törtrésze alatt váltotta a verőket. Nem maradt ki az sem, hogy egy kézben több verővel játsszon a szólista. De a látvány mellett a zenei anyagra sem lehet panaszunk. A többféle zenei stílusirányzat jól megfért egymás mellett. A zenekar láthatólag nagy élvezettel játszotta Dubrovay Concertóját, Kovács László pontos irányítása alatt. A hangverseny legsikerültebb előadását hallhattuk.

A szünet után Brahms D-dúr szerenádját játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Brahms fiatalkori művének első három tétele, valljuk be, hosszú (I. Allegro molto, II. Scherzo. Allegro non troppo, III. Adagio non troppo), még brahmsi értelemben is. Attól pedig különösen hosszúnak tűnt, hogy a szünet előtti vibráló mű után került műsorra. A Brahmsra oly jellemző dallam- és harmóniafordulatok már megtalálhatók, ugyanúgy, mint a sok ismétlés. Érdektelen zenei megoldások váltották egymást, bár a zenekar már nem egy olyan művet játszott jól, mely sem a dallamában, sem a szerkezetében nem tartozik a legjobbak közé. A két menüett, majd az újabb Scherzo és Rondo szép színfoltja volt a koncertnek. Ezekben a tételekben koncentráltabb a zenei szövet, nem is hosszúra nyúlt a megfogalmazás, így könnyebb az előadásuk is.

A közönség élvezhetett nagyon ismert, új és egy fiatalon írt kompozíciót. Érdekes műsort hallottunk, néhol kevésbé izgalmas előadásban.

Szabó Ildikó
(Papiruszportál, 2006. február 14.)