Martonvásár – Szombat este a Brunszvik-kastély parkjában megkezdődött a Nemzeti Filharmonikus Zenekar idei Beethoven-hangversenysorozata. A jubileum alkalmából az esti zenekari hangversenyeket az idén ingyenes kamarazene-koncertek előzik meg, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészei kellemes kikapcsolódást nyújtó muzsikával várják a zenebarátokat.

A Beethoven-sorozat gyönyörű jubileumot ünnepel ebben az esztendőben: 50 éve adta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar jogelődje, a Magyar Állami Hangversenyzenekar az első nyári hangversenyt a Brunszvik-kastély parkjában. Ismert, a martonvásári uradalom birtokosai szívélyes baráti viszonyt ápoltak a nagy zeneszerzővel, aki több művét is a család tagjainak ajánlotta, s maga is megfordult e helyen. Innen jött annak idején az ötlet, hogy nyaranta műveinek előadásával emlékezzen meg e kapcsolatról a magyar zenei élet. A legnagyobbak neve fémjelzi ezt az öt évtizedet: fellépett itt Ferencsik János, Lamberto Gardelli, Fischer Annie, Simándy József, Kovács Dénes, vagy éppen Kocsis Zoltán – nem akármilyen megtiszteltetés ebbe a tekintélyes névsorba bekerülni.

A nyitóest programja megismételte a tavalyi sorozat zárókoncertjének műsorát, a Házavatás-nyitányt (op. 124) a IX. szimfónia (op. 125) követte. Az énekszólókat Fodor Beatrix, Kovács Annamária, Gulyás Dénes és Sólyom-Nagy Sándor szólaltatta meg, közreműködött az Állami Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás). Az est dirigense Ariel Zuckermann volt.

Tavaly is említettem: kitűnő ötletnek tartom a két mű összekapcsolását, hiszen a szimfónia ősbemutatóján, 1824. május 7-én ez a nyitány vezette fel a műsort.
A hatalmas program támasztotta nem akármilyen szellemi kihívásnak ezúttal a Fischer Iván asszisztenseként hosszabb időt Budapesten töltött Ariel Zuckermann vezetésével feszültek neki a muzsikusok. Az alacsony termetű, vékonydongájú, szimpatikus fiatalember hatalmas lendülettel vetette bele magát a küzdelembe. Anyagismerete átfogónak, vezényléstechnikája csiszoltnak mutatkozott, bár utóbbit atombiztosnak nem nevezném: a fokozásokat időnként heves kézrázással kísérte, alaposan összemosva az ütéspontokat. A nyitány mindazonáltal igen magas színvonalú előadásban részesült, jól megválasztott tempókkal, virtuóz zenekari játékkal (a fagottszólam remekelt). A szimfónia tolmácsolása már jobban megmutatta a dirigens korlátait: bár a karakterek megragadásában nem nyúlt mellé a fiatal művész, a mű hatalmas formátumának érzékeltetésével és visszaadásával több helyen adósunk maradt. Jó néhány bizonytalan indítás árulkodott például a kontroll időnkénti fellazulásáról. Olvasata egy tekintetben azonban feltétlenül figyelmet keltett: Zuckermann tagadhatatlanul ért az előadás feszültségének megteremtéséhez és annak fenntartásához. Ez mindenekelőtt az Örömóda megformálására volt igaz: szinte levegővételt sem engedve hajszolta végig együttesét a tételen, tagadhatatlanul hatásos produkciót nyújtva. Kíváncsi vagyok persze, hogyan dirigálja majd a darabot mondjuk tíz év múlva: reméljük, mélyebbre is hatol még Beethoven világába.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar a trópusi hőség ellenére a tőlük megszokott magas színvonalon szerepelt. A szólistakvartett sajnos ezúttal a ragyogó nevek – fakuló hangok kevéssé örömteli élményében részesítette a nézőteret teljesen megtöltő közönséget, mely ezzel együtt lelkes ovációval köszöntötte a fellépő művészeket.

Szabó Balázs
(Fejér Megyei Hírlap, 2008. július 14.)