Ez történt


“Lehúzhatjuk a redőnyt”

2007. 12. 08.


Parányi dolgozószobája van Kocsis Zoltánnak a Művészetek Palotájában. Annak is csaknem a felét a nyitott fedelű zongora foglalja el, a vendéglátón kívül talán csak két látogatónak van helye. A falon, mint általában a művészembereknél, hajdani elsárgult plakátok, nevezetes hangversenyek emlékei és néhány fotó. A karmester példaképek közül Otto Klempereré, természetesen nem tőle kapta Kocsis, hiszen amikor a Maestro elhagyta Magyarországot, a zongorista, később dirigens még nem is élt. És Somogyi Lászlóé, akinek Klemperer jelenlétében tartott rádió-zeneŹkari próbájáról legenda kering a muzsikusvilágban.


– Átlapozva a Népszava idei számait – kezdem a beszélgetést -, rábukkantam arra az interjúra, amelyet éppen fél esztendeje adott kollégámnak, Podhorányi Zsoltnak. Nem volt túlzottan derűlátó, hiszen azt fejtette ki az akkori zenei életről, hogy a tiszta forrásvízbe zavaros lötty szivárgott.


– Ó, azóta még rosszabb.


– Jó, arra kérném, térjünk majd vissza erre, de előbb egy időszerűbb eseményről szeretném kérdezni. Egy hét múlva, jövő vasárnap lesz Kodály Zoltán születésének 125. évfordulója. Hogyan készül föl erre az ön zenekara, a Nemzeti Filharmonikusok?


– A Kodály-maratonon az utolsó napon a Zeneművészeti Egyetemen a záró műsorszám leszünk, Péczeli Sarolta, a Mester özvegye külön kért föl bennünket, hogy vegyünk részt rajta. A Psalmust és a Páva-variációkat játsszuk, valamint hat dalt az én hangszerelésemben.


– Nem akarom bántani az Operát, de láttam az ünnepi plakátot, csak a Psalmus és a Székelyfonó megy, a Háry nem, talán már ősidők óta. Nem is értem, miért.


– Én sem értem.


– Igaz, ma nincs Palló Imre.


– Valódi Háry János kellene. Én már évek óta küzdök ezzel a problémával. Debussy Pelléasára azért kellett Franciaországból hívnom énekeseket, mert ahogyan nem tudnak franciául énekelni, a magyar énekesek mindinkább magyarul is elfelejtenek. Ezt kifejezetten a népies hangvételre értem. Amikor például Bartók-dalokat, a Húsz magyar népdalt vagy Kodály-dalokat vezényelek, akkor a legnagyobb nehézségbe kerül négy énekest összeŹverbuválnom, akik a műzene kritériumainak is megfelelnek, és népies módon is tudnak énekelni.


– Nincs benne netán az is, ami örvendetes, hogy nálunk is divatba jött az operákat eredeti nyelven énekelni, a németeket németül, az olaszokat olaszul és így tovább.


– Ez természetes. Éppen ezért kellene azt, ami magyarul van megírva, magyarul énekelni. Az éneklés kultúrája magyarul kezd ugyanúgy kihalni, mint a versmondásé. Évekkel ezelőtt, amikor volt egy sorozatom, az együttesben jelen volt Székhelyi József. Őrjöngött, hogy a magyar színészek, akik a Színművészeti Főiskoláról kerülnek ki, nem tudnak szavalni. Változik a világ, jó dolgok és nagy lehetőségek lesznek, ugyanakkor a régi értékek talán pótolhatatlanul elvesznek. És ahogyan mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt nem volt probléma énekeseket találni a feladatokra, ma már sajnos az. Annak idején, amikor a televízióban Kodály-dalokat vettem föl, bővében voltam azoknak az énekeseknek, akikkel ezt gyönyörűen lehetett megoldani. Gregor József, Hamari Júlia, Tokody Ilona, Gulyás Dénes, akinél jobb juhász, gulyás, kanász nincs. Hol van ma ilyen?


– Tokody Ilona és Gulyás Dénes ma is van.


– Énekelnek, de nincs utánpótlás. Bármennyire szeretjük is Fekete Attilát, bármennyire kulturált énekesnek tartjuk is, soha nem lesz olyan juhász, gulyás, kanász, mint Gulyás Dénes.


– De hát vannak tehetséges énekesek, mint például Wiedemann Bernadett is.


– Hogyne, Betti igen. A népi éneklésben, a szoprán-mezzo hangfajban, a Sümegi Eszter-Wiedemann Bernadett páros számomra most kezd beérni.


– Szeretnék visszatérni a fél esztendeje adott borúlátó nyilatkozatára. Kodály évfordulóján szégyenszemre borzalmas az iskolai zeneoktatás.


– Jó, akkor beszéljünk erről is. A Kodály-évforduló talán azért kapott valamivel többet, mert a Bartók-évforduló elmismásolása, az ennek nyomán feltámadt lelkiismeret-furdalás Kodálynak tett jót. Ez nem is baj, csakhogy Kodály Visszatekintésében, a második kötetben van egy mondat, amelyben azt írja, hogy 2000-re minden általános iskolát végzett gyerek folyékonyan olvas majd kottát. Az, hogy ez ma röhejesen hangzik, enyhe kifejezés. Én értem, hogy új jelenségek és új hősök vannak, sokkal könnyebb a tévéből áradó szemetet fogyasztani, és könnyű azt mondani, hogy nem kell nekünk ez a Debussy, ez a Schönberg. Értem ezt, de érzésem szerint össznépi butítás megy. A könnyen fogyasztható és eladható irányába terelik a gyanútlan fogyasztót, aki észre sem veszi, hogy már meg van vezetve. A kultúrát bevinni az üzleti szférába bűntény, hiszen a kultúra mindig veszteséges, mindig áldozni kell rá. Ha így megy tovább, nem ötven, hanem tíz év múlva lehúzhatjuk a redőnyt, nem lesz közönség.


– De néha vannak ennek pozitívumai is. Ahogyan a benzinkútnál ma már kapható aszpirin, egy áruházláncban potom áron ott van a polcon a klasszikus CD és DVD is.


– Igaz, csak milyen előadásban? Fölteszem, sőt biztosan hiszem is, Bartók zenéje azért nem vált még mindig közkinccsé, mert rengeteg körülötte a kóklerség. Vannak olyan előadók, akik ezt a zenét csak kirándulásnak tekintik vagy bizonyos séma szerint közelítenek hozzá, behelyezik a verbunkos vagy barbaro skatulyába, mint ahogyan Debussyt az impresszionizmuséba, Beethovent meg a Nagy Világfájdalom néven más fiókba. Állítom, hogy Bartók zenéje azért nem közkincs, mert rengeteg a rossz előadás.


– Mégis sokkal nagyobb a közönsége, mint valaha is volt.


– Talán igen. Az előbb nem fejeztem még be, az össznépi butításban talán a kultúrát fönntartó szervek is szerepet játszanak. Rengeteg a rossz tendencia, ami egyszerűen azt gyilkolja meg, ami a legsérülékenyebb: a magas kultúrát. A kóklereket nem fogja meggyilkolni, mert azok a jég hátán is megélnek. Azt hiszem, hogy a fönntartó szerveknek nincs egységes irányvonaluk. Itt most elsősorban a minisztériumra gondolok. Érdekes, még a régi rendszerben, amikor először találkoztam a magasságos atyaúristenekkel – például Aczél Györggyel -, azon voltam meglepődve, hogy ezek mennyire tudtak rólunk mindent, és mennyire fontosnak tartották ezt. Jó lenne, ha a mai vezetőknek legalább ennyire fontosak lennénk. Gyurcsány Ferenc például a saját bőrén érezhette, hogy Sanghajban, az én sikeres koncertem után másként tárgyaltak vele. A kultúrdiplomácia nem megvetendő, és ha egy ország ennyire bővében van a tehetségeknek, mint Magyarország, akkor lássák ezt át, éljenek vele. Értem én, hogy a sok tehetséges emberrel nem tudnak mit kezdeni, és én elsősorban most a zenéről beszélek. Politikai szempontból talán ez a legneutrálisabb művészeti ág. A karcsúsítási törekvéseknek leginkább a kultúra issza meg a levét. Nem bírják megérteni azt, hogy egy zenekar nem iroda, ahol ha van nyolc íróasztal, abból négyet meg lehet szüntetni, mert annyi is el tudja látni a nyolc feladatát. Tudom, ha ezt kimondom, még nagyobb mértékben magamra haragítom a fönntartó szerveket, jelen esetben a szakminisztériumot, de akkor is: nagyon rosszul csinálják.


– Azért tényleg vannak nagyon pozitív jelenségek is. Például, amit a Bartók Rádióban Lukácsházi Győző művel a gyerekek nevelésében. Amikor ő vezeti a Muzsikáló reggelt, a gyerekeknek kérdéseket tesz föl a zenekarokról, a hangszerekről, és ha igaz is, hogy ezzel csak egészen szűk réteghez jut el, azokhoz, akiket a szüleik autóval visznek az iskolába, ez azért csak nevelő misszió.


– Igen, hallgatom én is, nagyon jó. De ugyanakkor a Petőfi rádiót tönkretették, és noha nekem mint a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatójának ez nem tisztem, mégiscsak el kell mondanom, hogy ami a rádiónál manapság történik, az kultúrbotrány.


– És ezt most tetézi, hogy a rádió zenekarától Fischer Ádámot elcsalta az operaház, így az együttesnek pillanatnyilag nincs is vezetése. Fischer csak egy év múlva lesz az Operánál, de a napokban máris teremtettek egy csodát. Richard Strauss Elektrájánál Kovács János vezetésével úgy szólt ez a zenekar, mint már nagyon régen nem.


– Muszáj nekik, hiszen ha nincs jó előadás, akkor pénz sincs. Kétségtelen, Kovács János nagyon gondos karmester, úgy vélem, talán ő az egyetlen, aki igazán tudja, mit és mikor kell kihozni a muzsikusokból. Most egyébként éppen lenn próbál az én zenekarommal, és azt mondta a zenészeknek, zajongjatok kicsit jobban, mert én ehhez vagyok szokva. A Nemzeti Filharmonikusok kicsit talán túl fegyelmezett neki.


– Beszéljünk a kritikáról is.


– Kritika? Olyan nincs. A Pelléasra nem panaszkodhatom, tizenhét, nagyrészt elismerő kritikát kapott, ami meglepő. Annak idején, a hetvenes években a zenei hetek nyitókoncertjéről írt ugye a Népszabadságban Breuer János, a Népszavánál Rajk András, a Magyar Nemzetnél Pernye András és Pándi Marianne, a Magyar Hírlapnál Várnai Péter, de ott voltak még a hetilapok, a Muzsika, a Film-Színház-Muzsika, a Magyar Ifjúság, a Tükör, a Nők Lapja, össze lehetett gereblyézni halomnyi kritikát. Ma? A Filharmóniai Társasággal tartott koncertemről talán Mácsai János fog beszélni a rádió Új Zenei Újságjában. A jó zenekritika megszűnt.


– A rádiónál vannak jó kritikusok.


– De a napisajtóból tovatűnt a zenekritika. Vannak bulvárszagú förmedvények, és van olyan áltudományos megközelítés, ami a kutyának sem kell.


– Pedig valamikor olyan napilapos kritikusok voltak, mint Szervánszky Endre, Jemnitz Sándor.


– Az volt az aranykor. Tóth Aladár, Péterfi István…


– És a Művészetek Palotájának csodálatos sorozatai?


– Ezek a koncertek nagyon fontosak, jönnek a világ legkiválóbb művészei. Nagyon magasra helyezték a mércét, néha óriási a fanyalgás is, ugyanakkor vannak igazi etalon értékű produkciók.


– Lenne egy ugyancsak fontos kérdésem az ifjúságról. Nem a nevelésre gondolok, hanem arra, ha egy fiatalban megvan az érzék és a hajlandóság a zene élvezetére, hogyan juthat be mondjuk a Művészetek Palotájába, ha nem tudja megvenni a jegyet? Hogyan élvezhet koncertet vagy operát?


– Diákigazolvánnyal kétszáz forintos állójegyet vásárolhatnak minden koncertre. De ez önmagában nem megoldás. Két helyen kellene kezdeni. Először a családoknál, aztán az iskolai zeneoktatásban.


– Ami mellesleg teljesen tönkrement.


– Érdekelne egy fölmérés: hány magyar otthonban van zongora? Szerintem rendkívül alacsony számot kapnánk. Nagyon érdekelne az is, hány oktatási intézményben veszik igazán komolyan a zeneoktatást, mert ugye a kötelező jelleg megszűnt. Mert ha a családban egy fiatal nem kap elég ösztönzést, bármilyen tehetséges is… Illetve, ha nagyon tehetséges, előbb-utóbb talán odasodródik.


– Van egy döntő mondata a már idézett júniusi interjújában. Hol van az már, hogy családok vasárnap délután összejönnek vonósnégyest játszani?


– Vonósnégyes? Tessék, itt volt az operai filharmóniai koncertem. Ha ezt a koncertet ötven évvel ezelőtt rendezik, utána beszélnek és írnak róla. Ott volt Schubert f-moll fantáziája. Eredetileg négykezes darab, olyan, amilyet ötven évvel ezelőtt szombaton-vasárnap az ad hoc összejött négykezes párok játszottak. Ma már ez igen ritka, tehát hiába vezényelem el Dohnányi hangszerelésében, nem ismerik, mert nem ismerik az eredetit sem. Viszont vannak, akik nagyképűen kérdik, miért kellett ezt egyáltalán meghangszerelni?


– Nem mondható el, hogy a zene mindig is elit műfaj volt, a kiváltságosoké?


– Jó, akkor én, Kocsis Zoltán is misztifikálhatnám magam, az életemet könnyedén arra rendezhetném be, hogy a zenéből üzletet csináljak. Zenekarvezetőként nem tudom megtenni.


– Nálunk azonban nincsenek szponzorok.


– Vannak, csak kevesen. Nincs átfogó szponzorálási rendszer.


– Igen, az állam nem ad pénzt, és nem is gondoskodik arról, hogy megszervezze a szponzorálást.


– Az utolsó zeneértő miniszter mondhatni Rockenbauer Zoltán volt.


– De ő igazi zenebolond. Wagner-rajongó, minden évben ott van Bayreuthban a Ring előadásain.


– Hát igen, hozzá képest a többiek pártkatonák vagy elvarázsolt emberek.


– Ő is eltávolodott a politikától.


– Távolodnék én is, csak nem tehetem, mert sajnos azok a döntések, amelyek a fönnmaradásunkat érintik, politikaiak. A szemembe azt mondják, persze, értjük, de utána nem történik semmi. Sajnálom, hogy ilyen szomorú dolgokat kell említenem, olyan szívesen beszélnék olyanokról, amelyek foglalkoztatnak és érdekelnek. Talán jelképes is, hogy most éppen Bartók Siratóját hangszerelem. Rekviemet kell játszani, Lacrimosákat, utána Búcsú-szimfóŹniát, és le a redőnyt.


Várkonyi Tibor
(Népszava, 2007. december 8.)