Ez történt


Kurtág 80

2006. 03. 01.


Áll Kurtág György némileg zavartan a Zeneakadémia óriásira duzzasztott színpadán, hatalmas tapsvihar, telt ház ünnepli őt a nyolcvanadik születésnapján, február 19-én tartott hangversenyen, Kocsis Zoltán próbálja őt a pódium közepére taszigálni, Kurtág inkább Kocsist tuszkolja a színpad előterébe, kölcsönös mosoly és feszengés. Ünnepi koncert.


Furcsa dolog ez az ünneplés. Nem illik Kurtághoz. Pedig fontos volt ez a koncert és az előtte négy napon át tartó fesztivál, de éppen nem az volt belőle a lényeges – és különösen nem Kurtág számára -, ami az ünnepléshez tartozik. Hanem a munka, a szervezőknek köszönhető, kivételesen hosszú – de sohasem elegendő – próbafolyamat tehát, a művek birtokba vétele a szerző jelenlétében. És örömteli, hogy ebben a próbafolyamatban nem csupán az a néhány jól ismert, kitűnő zenész vett ezúttal részt, akik amúgy is anyanyelvi szinten beszélik Kurtág zenei nyelvét, hanem a kortárs zenében kevésbé jártas – rossz nyelvek és hírek szerint a kortárs zene ellen beoltott – tagokat is magába foglaló Nemzeti Filharmonikusok zenekara és kórusa.


Merthogy a Gőz László által szervezett „Kurtág 80” fesztivál záró estjén zenekari- és kórusművek szólaltak meg, elsőként Kurtág 2003-ban bemutatott nagyszabású, leginkább hegedű-brácsaversenyre emlékeztető darabja, a ….concertante…. (op.42), ezt követte a néhány tétel az Üzenetek (op.34) illetve az Új üzenetek (op.34a) sorozatából, míg a koncert második felében Kurtág 1980-ban elkezdett, de csak 1994-ben befejezett nagyszabású kórusműve, A csüggedés és keserűség dalai (op.18) magyarországi bemutatóját hallhatta a közönség (utóbbiban közreműködtek az UMZE kamaraegyüttes tagjai).


Az estét a joggal hulla fáradt Gőz László némileg csapzott beszéde nyitotta meg, amelyben elhangzott, hogy a születésnapi koncertet Strém Kálmán emlékének ajánlják a szervezők, annak a Strém Kálmánnak, akiről tudvalevő, milyen sokat tett általában a kortárs zenéért, és különösen Kurtág György művészetének hazai megismertetéséért. De nemcsak általánosságban kötődött Strém Kálmán az ünnepi koncerthez, hanem több szempontból nagyon is konkrétan, hiszen a 2005 nyarán a Művészetek Palotájában rendezett, általa szervezett Földvári Napok keretében került sor a ….concertante…. magyarországi bemutatójára ugyancsak a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, és akkor kezdett Kurtág a Nemzeti Énekkarral A csüggedés és keserűség dalain dolgozni. Köszönetet mondott Gőz László a Zeneakadémiának is, mert bár a „Kurtág 80” fesztivál számára a Művészetek Palotája biztosította a helyszínt, az ünnepelt kifejezett kérésére a záró koncertet a Zeneakadémián tartották.


Emberileg tökéletesen megértem Kurtág választását, hiszen számára – ahogyan sokak számára – a Zeneakadémia marad a zene legfontosabb szentélye Budapesten, részben nyilván a terem lenyűgöző atmoszférája, részben az épület falaiban rejlő egyedülálló múlt miatt. Zenei szempontból azonban, úgy érzem, nem volt jó döntés, hogy a hatalmas apparátust foglalkoztató ….concertante…. ebben a számára túlságosan kis térben szólalt meg. Nem tudom, az emeleten hogyan szólt a mű, a földszintről – talán a túl magas és mély színpad miatt – olykor alig lehetett hallani például a fúvósok hallatlanul finoman kidolgozott zenei anyagát, számomra a hangzás sokkal kevésbé volt világos, mint a nyári bemutatón a Művészetek Palotájában. Pedig nem gondolom, hogy Kocsis Zoltán kevésbé mozogna otthonosan a műben, mint a hazai bemutató karmestere, Peskó Zoltán, és a két szólista sem játszott lanyhábban, mint akkor. Kocsis ráadásul hallatlan odaadással dirigált, talán soha nem láttam őt ilyen szeretettel vezényelni, minden idegszálával, minden apró gesztusával Kurtág zenéjének tökéletesebb megszólaltatását célozta, tőle szokatlanul gazdag mozdulatokkal vezényelt, és irányításának annyiban mindenképpen megvolt az eredménye, hogy a mű – az apróbb hiányosságok ellenére – tökéletesen bejárta a szerzői dramaturgia kijelölte utat a hang születésétől a hang haláláig.


Ahogyan a két szólista, Hiromi Kikuchi (hegedű) és Ken Hakii (brácsa) leírhatatlan belső izzással elkezdték a darabot az üres G-húron, s ahogyan a mű utolsó részében csodálatos hangú hegedűjüket a gyatra rezonanciájú gyakorlóhangszerre cserélve a legegyszerűbb zenei elemek mögé rejtették a zenét, míg az egészen el nem enyészett – azt hiszem minden jelenlévő számára nyilvánvalóvá vált, miért éppen e két kivételes előadó a mű címzettje. A két távol-keleti művész évek óta dolgozik együtt Kurtág Györggyel, bár nehéz megállapítani, hogy a zenéhez való rendkívül alázatos hozzáállásuk vajon hazulról hozott tulajdonság, vagy a Kurtággal közös munka eredménye. Hiszen Kurtágot nemcsak a mindennapokban, de a zenéjében is végtelen alázat jellemzi: az odafigyelés, amellyel egy-egy hangot megszemlél, amellyel egy-egy motívumot vagy nagyobb formarészt megalkot, valami határtalan szeretetről árulkodik, s még az agresszív zenei gesztusoknak is van nála egyfajta „értetek haragszom” jellege.


A koncert második számaként megszólaló tételek az Üzenetek (op.34), illetve Új üzenetek (op.34a) sorozatából a zenei miniatűrök kurtági világába engedtek betekintést. Ezek a sűrített formakristályok eredetileg zongorára születtek, s csak később találták meg zenekari formájukat. Alig egy-két percnyi tételekről van szó, melyek közül ezúttal a teremben jelenlévő címzettnek szóló Levél Eötvös Péternek, a Kurtág számára meghatározóan fontos Bach-korált újragondoló instrumentális darab, az ….aus tiefer Not…., a Kocsis Zoltán édesapja emlékére írott, kurtági alapmondatot suttogó kóruson feldolgozó ….virág az ember…. illetve az ismeretlen szerzőtől származó ősrégi sírfeliratot megzenésítő kvázi-a capella kórusmű, az Inscription on a Grave in Cornwall hangzott el.


Az est fő száma A csüggedés és keserűség dalai (op.18) magyarországi bemutatója volt. Hat megnyomorított orosz költő – Lermontov, Blok, Jeszenyin, Mandelstam, Ahmatova és Cvetajeva – egy-egy verse alkotja a művet, s talán a rettenetes költő-sorsokra való távoli utalásnak is tekinthetők azok az embertelen nehézségek, amiket a mű támaszt az előadókkal szemben. Bár az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar teljesítménye nem volt hibátlan, minden tiszteletem az övék, hogy megpróbáltak megbirkózni a feladattal. És ha nem is minden szólalt meg tökéletesen, ha voltak is bizonyos intonációs bizonytalanságok – a második tétel szoprán-teljesítményét például jobb elfelejteni -, ha technikailag nem is lehetett hibátlan az előadás, a mű mégiscsak megszólalt, érzékelhető volt a hat tétel hallatlan súlya, a ciklus lenyűgöző egysége és gazdagsága, Kocsis Zoltán irányításának köszönhetően a zenei gesztusok tökéletesen a helyükön voltak, és az egyes tételek is nagyszerűen voltak felépítve.


Letaglózó darab A csüggedés és keserűség dalai, a 20. század legmegrendítőbb kóruszenéinek egyike. Felmerül az emberben, hogy miért éppen ezeket a szövegeket választotta Kurtág, s miért ilyen kínzó egyértelműséggel fogalmaz az emberi élet rettenetéről, de azt hiszem, éppen azért van olyan égető szükség Kurtág őszinteségére, hogy szembesüljünk a 20. század rettenetével, hogy szembesüljünk saját barbárságunkkal és kegyetlenségünkkel.


Fazekas Gergely
(Fidelio, 2006. március 1.)

100 évesek vagyunk