Ez történt


Kossuth és a királyfi

2007. 09. 01.


Még ha eltekintünk is a hangzó Bartók-összkiadás előkészítését kísérő tavalyi sajtópolémiától, akkor sem mentesülünk attól, hogy szembenézzünk a hangzó összkiadás műfaját jellemző számos problematikus vonással.


Ezekkel a problémákkal és lehetséges megoldásaikkal persze nálamnál sokkal inkább tisztában van Kocsis Zoltán, a kezdeményezés gravitációs középpontja, illetve a szakértőként felkért három Bartók-kutató: Somfai László, Kárpáti János és Vikárius László. Ezt jelzi, hogy a 31 lemezesre tervezett vállalkozás címe szerényen Bartók Új Sorozat, utalva az 1960-as években megkezdett, több mint tíz év alatt elkészült, 38 lemezen megjelent “régi sorozatra”, amely nemcsak a Bartók-kultusz alapvető monumentumává vált az eltelt évtizedekben, hanem a műfaj egyik úttörője is volt, amennyiben megelőzte számos jelentős zeneszerző azóta elkészült hangzó összkiadását. A “régi sorozat” sikerét jelzi, hogy a tokiói King Record Company 1995-ben az egész sorozatot megvásárolta a Hungarotontól, és japán nyelvű kísérőfüzetekkel piacra dobta CD-n, majd ezt követően a Hungaroton is kiadta a maga CD-változatát 28 lemezen, amit kiegészítettek egy lemezzel, rajta korábban hangfelvételen soha meg nem jelent, nagyrészt fiatalkori darabokkal (ez a sorozat 2002-ben MIDEM-díjat nyert).


Hogy az Új Sorozat nem nevezi magát összkiadásnak, arra az egyszerű magyarázat feltehetően az, hogy hangzó összkiadás létrehozása gyakorlatilag lehetetlen. Amíg egy különféle verziókban fennmaradt mű esetében a kottaösszkiadás minden további nélkül közölheti a kisebb-nagyobb eltéréseket (ossiaként, vagy elkülönítve a kotta főszövegétől), addig ez a technika mai állása szerint hangfelvételen nem megvalósítható. (El tudom képzelni persze, hogy néhány évtizeden belül lehetséges lesz a különféle változatok felvétele, és a megfelelő lejátszó készülék – vagy számítógép – segítségével a kedvünkre való verzió beprogramozása és meghallgatása, ami persze majd további kérdéseket vet fel a mű fogalmát illetően.) És bár nyilvánvaló, hogy a kottaösszkiadás egészen más célokat szolgál, mint a lemezösszkiadás, ez nem változtat a tényen, hogy a többféle műalakban fennmaradt darabok esetében az előadóknak mindig választaniuk kell, melyik változatot tekintik kitüntetettnek. Ekként tehát a hangzó összkiadás nem válhat univerzálisan érvényes etalonná, legfeljebb a kontextus (a teljes életmű) és a háttérmunka (az adott szerző életművét feldolgozó zenetudományi kutatócsoport közreműködése), no meg a művészi színvonal teheti az adott kiadást a lemezpiac egyik kiemelkedő szereplőjévé.


Hogy az utóbbi két paraméter Bartók esetében Magyarországon inkább adott, mint bárhol a világon, aligha lehet kétséges: a kottaösszkiadást előkészítő Bartók Archívum munkája mellett Kocsis Zoltán karmesteri és zongoraművészi működése egyedülálló lehetőséget teremt arra, hogy egységes koncepció szerint születhessen meg a Bartók-életmű rögzítése, szemben a “régi sorozattal”, amelyben a korabeli Bartók-előadók apraja-nagyja részt vett, majdhogynem válogatás nélkül.
2006 decemberében megjelent az első lemez a “Kossuth” szimfóniai költemény és A fából faragott királyfi felvételével. Alább szó esik a lemez tartalmáról, vagyis a zenei előadásról, előbb azonban néhány szó a sorozat felépítéséről. Mert az első megjelent lemez valójában nem az első. Egyrészt azért nem, mert a Hungaroton gondozásában 2004-ben már megjelent Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok első Bartók lemeze a Concerto, a Táncszvit és a Magyar Parasztdalok felvételével, és a későbbiekben másként csoportosítva a művek e felvétele az új sorozatnak is része lesz (többek között az összes zongoramű Kocsis készítette felvételével egyetemben). De azért sem tekinthető elsőnek a sorozat elsőként megjelent darabja, mert a figyelmes lemezvásárló a CD tokjának gerincén egy aprócska kettes számot fedezhet fel, s joggal gondolhatja, hogy a 31 lemezből álló teljes kiadványnak ez nyilván a második darabja lesz majd. Ami persze csak feltételezés, hiszen a rendkívül gazdag, háromnyelvű, illusztrációkkal díszített kísérőfüzetből semmi nem derül ki a teljes sorozat koncepciójáról (amit a lemezritkaságokról hírt adó www.recordsinternational.com szóvá is tesz a honlapján). Ha az ember tud magyarul, és van elég kitartása az interneten való böngészéshez, akkor persze rábukkanhat a vállalkozást koordináló Summa Artium alapítvány honlapjára (www.summa-artium.hu), ahonnan letölthető a teljes sorozat terve, ez azonban a külföldi érdeklődők számára aligha nyújt segítséget. Arról nem is beszélve, hogy e szerint az elképzelés szerint a Kossuthot és A fából faragott királyfit tartalmazó CD a harmadik lenne a sorban. Természetesen nem az a legfontosabb kérdés, hogy melyik lemez hányadik a harmincegy közül, de a továbbiakban esetleg helyet kaphatna a műsorfüzetben egy áttekintés a teljes tervről.


Arról sem találtam információt a műsorfüzetben, hogy milyen kottából játszott a zenekar, pedig maga Kocsis nyilatkozta több helyen, hogy a vállalkozás egyik legfontosabb erénye, hogy végre a megfelelő, nyomdahibáktól megtisztított, variánsait illetően tisztábba tett szöveget szólaltatják meg. Tekintettel arra, hogy – ismereteim szerint – sem a Kossuth, sem A fából faragott királyfi összkiadás-kötete nincs még előkészítve, különösen érdekes lett volna megtudni, milyen forrásokból dolgozott Kocsis. A historikus előadói gyakorlat képviselői számára ma már szinte természetes, hogy a felvételen használt kotta eredetét jelzik a lemez kísérőfüzetében, akár nyomtatásban megjelent, akár kéziratos forrásból játszanak.
Számomra hiányzott a kísérőfüzetből az is, hogy támpontot kapjon az egyszerű hallgató, miért éppen Bartók fiatalkori “főműve”, az 1903-ban komponált, hiperromantikus Kossuth és a jóval letisztultabb, de kissé bőbeszédű, 1914 és 1917 között keletkezett Fából faragott királyfi került ugyanarra a lemezre. A lemez rendkívül informatív és összefogott, ragyogó műismertetései (Kárpáti János írásai) ezekről az összefüggésekről nem beszélnek. Hogy Bartók a Balázs Béla pantomimjához komponált Fából faragott királyfiról az ősbemutatóra írt ismertetőjében maga is azt írja, hogy “a táncjáték zenéje szimfonikusan kidolgozott muzsikaféle, szimfonikai költemény, amelyre táncolnak”, vagyis a lemezen valójában két szimfonikus költemény szerepel, az összefüggésnek talán kevés. Hogy a Kossuthban megjelenő Gotterhalte-paródia a mollba transzponált, groteszkké hangszerelt császárhimnusszal a táncjáték zenéjében az ideális és a torz szembenállására épített dramaturgia alapja lesz, az talán erősebb kapcsolódási pont. Ahogy a két mű zenetörténeti mintái is kapcsolódhatnak egymáshoz: a Kossuth straussi hangszerelése és dramaturgiája, illetve a táncjáték centrumában a királyfi megdicsőülésének wagneri természet-apoteózisa. Mivel nem vagyok Bartók-kutató, csupán Bartók-csodáló, mindezek természetesen csupán kósza ötletek (s nyilván bővíthetők), a két mű sajátos párosítása azonban nemcsak nekem tűnt fel. A lemez producere és a vállalkozás egyik lelke, Nádori Péter a Muzsika hasábjain alig egy éve (2006 szeptemberében) a következőket nyilatkozta: “Kocsis Zoltán elég pontosan megmondta, hogy a zenekari műveket milyen elosztásban képzeli a lemezeken. Megmondom őszintén, én meglepődtem, hogy a Kossuth-szimfóniát egy lemezre teszi A fából faragott királyfival. Még nem kérdeztem rá, de bizonyos, hogy megvan rá a szakmai és művészi oka, és sokszor éppen a meglepő párosítások a jók.” Nem állítom, hogy ez a párosítás rossz, de jól esett volna, ha akár Kocsis, akár Kárpáti János elmagyarázza a mögötte meghúzódó koncepciót.


Kissé különös az is, hogy a teljes sorozat első lemezére, s ily módon a vállalkozás élére két olyan darab került, amelyektől – bármily zseniálisak is a maguk idiómájában és a maguk módján – Bartók igencsak eltávolodott élete során, nemcsak zenében, de lélekben is. Igaz ugyan, hogy a Kossuth két utolsó részét átírta zongorára, és Gyászinduló címmel 1905-ben megjelentette, de a darab nem került be a zongorista Bartók repertoárjába, jóllehet nem puszta zongorakivonatot készített, hanem ízig-vérig zongoradarabbá alakította a zenekari anyagot. A táncjáték zenéjéről pedig egy 1925. május 15-i levelében a következőket írja Ernst Latzkónak, aki a weimari Nemzeti Színházban egy hónappal azelőtt mutatta be a Kékszakállú herceg várát és A fából faragott királyfit: “Nagyon örültem annak, amit Ön az előadásról közölt velem. Vagyis azt, hogy mind Ön, mind a közönség többre tartja a 'Kékszakállút' a 'Fából faragott királyfi'-nál. Őszintén szólva ezt az utóbbi művet nem nagyon kedvelem; a 'Kékszakállút' mind zene, mind szöveg tekintetében összehasonlíthatatlanul jobb műnek tartom.” A szerzői olvasat természetesen csupán egy a sok közül, egy hangzó lemezösszkiadás indító darabjára azonban talán mégis szerencsésebb lett volna olyan műveket választani, amelyek Bartók saját kánonjában élete végéig kitüntetett helyet foglaltak el.
De ami a lényeget illeti: Kocsis és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadása lélegzetelállító. Hogy a zenekar makulátlanul játszik, hogy a hangzás arányai tökéletesen kidolgozottak, tulajdonképpen természetesnek tekinthető. Az előadás intenzitása azonban váratlanul éri és valósággal lehengerli az óvatlan hallgatót. A karakterek és tempók megválasztása példaértékű, és lenyűgöző, hogy a meglehetősen vastagon hangszerelt partitúrák a zenei kifejezés csorbulása nélkül is mindvégig tökéletes transzparenciával szólalnak meg. A két mű közül a Kossuth előadását érzem igazán revelatívnak, ami nyilván azzal is magyarázható, hogy alig-alig készült belőle felvétel. Az 1964-ben rögzített Lehel György-féle előadást Fischer Iván 1998-ban kiadott kitűnő interpretációja jócskán felülírta, ám érzésem szerint ez utóbbinál is jobb, ahogyan Kocsis irányításával a Nemzeti Filharmonikusok játsszák a művet. Remek formában van a zenekar, a Kossuth múltba révedését jelképező pianissimo vonószenekari anyag olyan végtelen puhasággal szól, mintha a zenekar tagjaira nem is hatna a gravitáció. A Gotterhalte-paródiában a kontrafagott kanyargó szólama már-már démonian kígyózóvá válik, a csatajelenet feszültségét pedig a végletekig fokozza Kocsis, amiben a rendkívül erőteljes rézfúvóskar tökéletes partnernek bizonyul. Minden szünetnek, lassításnak dramaturgiai értelme van ebben az előadásban, és a zenei karakterek annyira plasztikusak, hogy az embernek a Kossuth esetében is az az érzése, hogy valójában táncjátékot hallgat. Mindezek az erények A fából faragott királyfi interpretációjából sem hiányoznak, de ami számomra az utóbbiban különösen feltűnő, az a feszes ritmika iránti elkötelezettség és a hajszálnyi időbeli csúsztatásokkal élő finom agogikák tökéletes egyensúlya. Megdöbbentő, hogy Kocsis karmesteri pálcája valóban képes a zenekart úgy kezelni, ahogyan két keze hatalmába keríti a zongorát. Alighanem maga Bartók is meglepődne, hogy zenéjének beszédszerűsége, a sajátos bartóki retorika a hajszálnyi visszafogásokkal és előreszaladásokkal egy ekkora apparátus esetében is tökéletesen működtethető. Nem volt kétségem, hogy Kocsis nagyszerű munkát fog végezni az új lemezösszkiadás során, és az első lemez a fokozott várakozás ellenére nem hogy nem okozott csalódást, de a sorozat további darabjait illetően is a legnagyobb reményekre jogosít fel.


Fazekas Gergely
(Muzsika, 2007. szeptember)