Ez történt


Kontrasztok (Rákay Zsuzsanna kritikája)

2009. 10. 02.


A Nemzeti Filharmonikusok hagyo­mányosan Bartók művészete köré épülő nyitókoncertje idén az ellenté­tek dinamikus összetartozásának je­gyében fogant. A műsor, amelyen két D-dúr szimfónia, Haydn korai, valószí­nűleg 1761-ben készült műve, a „nap­szak-trilógia” első darabja (Hob. I:6) és Schubert alig tizennyolc évesen írt 3. szimfóniája (D 200) mellett Bar­tók egyfelvonásosa, A kékszákállú her­ceg vára szerepelt, könnyen két önké­nyesen egymás mellé állított, mere­ven semmitmondó részre hullhatott volna szét, Kocsis Zoltán koncent­rált irányítása alatt azonban a fények és árnyékok kontrasztjainak szigorú­an friss figyelemmel kordában tar­tott váltakozása egyetlen nagy ívvé formálta a reggel eleven szépségéből az örök éjszakába hajló programot.
 
A büszke, rátermett és magabiz­tos, kifinomult élvezetet nyújtó elő­adásmód következetesen kerülte a fejlődés és növekedés didaktikus tan­meséinek együgyű fokozását, a mű­fajteremtő kísérletezés és a kamaszos báj szükségszerű buktatóiból kibon­takozó, érett teljesség önmagát ma­gyarázó, céltalan funkcionalitását. A Haydn-szimfónia gondosan rajzolt fuvolaszólója, öregesen visszafogott tempójú, de kecses tartású, méltó­ságteljes menüettje az első ütemek­től pontosan meghatározta az este jellegét. Az együttes visszhangosan zengő, nyílt hangzása, seszínű visszafogottságot ésa szakmai hozzá­értés tompa tudálékosságát egyaránt kerülő, természetes játékstílusa a maga erőteljes kontúrjaival és mar­káns hangsúlyaival öntudatosan és határozottan jelölte ki az interpretá­ció viszonyítási pontjait, amelyek a vibrálóan színgazdag eszköztár vál­tozatossága ellenére mindvégig ál­landóak maradtak. A Schubert-kom­pozícióban Kocsis már-már harsány gegekké élesítette a fantasztikusan fantáziadús mű ötleteinek lendüle­tes áradását, miközben fegyelmezett maximalizmusával és kikezdhetetle­nül logikus formálásmódjával mindvégig ügyelt arra, hogy az öntörvényű humor szikrái meg ne ingassák a világosan áttekinthető szerkezet fe­szes rendjét.
 

Az ő precíz időérzéke, aprólékos, de a részletekben el nem vesző fi­gyelme hidalta át a koncert derűsen fényes első és ridegen elsötétülő második fele között tátongó szakadé­kot is, mániákus következetességgel bontva ki a kétségbeejtő opera va­lamennyi nyomasztóan gyönyörű részletét. A zenekar könyörtelen pon­tossággal, ugyanakkor az összetett belső folyamatok állandó mozgé­konyságának szabad rubatóival hul­lámzott a hirtelen beugrásra kény­szerülő Palerdi András dús orgánu­mú, de szigorúan érzelemmentes, szinte élőhalott Kékszakállúja és a hatalmas szerepformálási rutinnal bíró Komlósi Ildikó életteli Juditja körül. A két szereplő megszólalása­inak szándékok, szerkezeti jelentő­ségű ellentéte olyan egyértelműen mutatta meg a karakterek összefér­hetetlenségét, hogy az valamelyest, már az előadás egyensúlyát is meg­bontotta, azt a gyanút ébresztve, hogy a tervezettnél talán kicsit fel­tűnőbbre sikerült a kontraszthatás. A középpontban egyértelműen a csupa érzés és indulat Komlósi Il­dikó állt, arcának és hangjának lel­kes, kacér, hízelgő és elszánt játéka által vált elevenné a dráma, az ő döb­bent felismeréstől vértelen, engedel­mes válasza („szép és nagy a te or­szágod”) változtatta hazugsággá az ötödik ajtó dicsőségesen tomboló mixtúráit, és az ö lázongó átalaku­lása csöndesedett el végül megadó­an a kezdettől reményvesztett, fakó Kékszakállú önkínzásának kilátás­talanságában. Igazság szerint, per­sze, legalábbis kérdéses, hogy Bar­tók valóban ilyen mértékben a női szereplő jellemformálódásának ere­jére kívánta-e bízni a darab sorsát, az előadás azonban olyan izgalmas és lenyűgöző élmény volt így, hogy – bármilyen udvariatlan dolog le­gyen is a dicsekvés és ujjal mutoga­tás – mindenki joggal sajnálkozhat távolmaradása miatt, aki nem tudott megjelenni a Művészetek Palotájá­ban szeptember 25-én.

(Élet és Irodalom, 2009. október 2.)