Carl Maria von Weber 1817 és 1820 között komponálta A bűvös vadász (Der Freischütz) című operáját, amelyet a német romantikus operai műfaj szimbolikus kezdőpontjának is tartanak. Erre elsősorban a történet határozott német nemzeti jellege és erőteljes érzelemvilága adhat okot. A történet forrása egy német népi legenda, amelyből több zeneszerző is komponált operát a 19. század elején, azonban Weber műve lett az első, amelyik elérte a korszak olasz operáinak népszerűségét (érdekes, hogy Ludwig Spohr is elkezdett komponálni egy ugyanilyen tematikájú operát, azonban mikor megtudta, hogy Weber is ezen dolgozik, abbahagyta a mű írását). A bűvös vadász már a berlini bemutatón (1821. június 18.) hatalmas sikert aratott, s néhány év alatt meghódította egész Európát. 1841-ben a párizsi operaház bemutatójára Hector Berlioz komponált recitativókat az eredeti prózai dialógusok helyére, s a mű a 19. század közepére az akkori operajátszó világ legegzotikusabb helyeire – Fokváros, Rio de Janeiro, Sydney – is eljutott.

Az opera a Faust-történet egy a harmincéves háború végén játszódó variánsa: itt bűvös puskagolyókért cserébe a vadász adja el a lelkét az ördögnek, az utolsó lövésnek ugyanakkor az ördög lesz az ura. Weber operájában a bűvös golyó azonban nem az Agathe kezére pályázó Max, hanem a gonosz vadász életét követeli.

Bár a nyitány az opera részleteiből idéz, mégsem potpourri-szerű összeállítás, inkább az operában színre kerülő – külső és belső, valóságos és lelki – dráma szimfonikus méreteket öltő előlegezése. A világos C-dúrt és a sötét c-mollt szembeállító hangnemrendje is az operában egymással szembeforduló „jó” és „rossz” küzdelmét jeleníti meg, amelyben végül a jó kerekedik felül. A lassú bevezetőt sejtelmes és homályos egyszólamú moll zene indítja, majd csodálatos természeti kép tárul elénk: a kürtök a német erdő, a német vadász hazájának hangját közvetítik. Ezután (ismét mollban) vészt jósló vonóstremoló felett szenvedélyes dallam bontakozik ki. A gyors főrészben eleinte viharos, nyugtalan, lüktető moll zenét hallunk, a kétségek közt vergődő Max első felvonásbeli áriájából („Doch mich umgarmen finstre Mächte”). Ennek ellenpólusaként a vadászok kürtjele után a vonósok Agathe második felvonásbeli szerelmes áriáját idézik („All meine Pulse schlagen…”). A nyitány végén pedig a dúr (szerelem) győz a moll (gonosz) felett.

Robert Schumann 1850-ben komponálta egyetlen csellóversenyét. Ez az év különös jelentőségű volt a zeneszerző életében. Igen termékeny drezdai évei végeztével, mivel nem kapta meg a hőn áhított színházi karmesteri állást, elvállalta a düsseldorfi városi karmester pozícióját, s 1850-ben családjával együtt a Rajna parti városba költözött. Düsseldorfban betegsége ellenére aktívan részt vett a helyi zenei életben. A csellóverseny első változatát első düsseldorfi vezénylésének napján fejezte be, de ebben az esztendőben készült el a 3. „Rajnai” szimfónia és számos kamarazenei alkotás is. Ugyanekkor a még csak negyven éves, de mentális betegségétől egyre jobban szenvedő zeneszerző összegez is, mintegy szimbolikusan „kisöpörve a padlást”: előkészít publikálásra egy sorozatot régebben komponált, kiadatlan zongoraműveiből „Pelyva” (Spreu) címmel (a zongoradarabok végül a kiadó javaslatára az op. 99-es Bunte Blätter [Tarka lapok] és az op. 124-es Albumblätter [Albumlapok] sorozatban jelentek meg).

A mintegy 25 perces csellóverseny kéziratára Schumann – jóval ismertebb zongoraversenyéhez hasonlóan – nem „Konzert”, hanem „Konzertstück” címet írt. Tény, hogy nem mindenben követte a klasszikus versenymű-felépítést. Bár három tételes, de a tételek szünet nélkül, egybekomponálva követik egymást. Az első tétel (Nicht zu schnell) főtémája nagy lendületű, tág ambitusú dallam, míg a melléktéma kecsesebb zene, mindkét témát a szólóhangszertől halljuk először. A rövid középső tétel (Langsam) széles ívű, deklamáló témáját megint a cselló dalolja. Különleges effektus, hogy a szólista a lírai tételben a zenekari cselló szólam vezetőjével is duettezik – mintha a zeneszerző és Clara Schumann kettősét hallanánk. A lendületes zárótételben (Sehr lebhaft) a rajnai szimfóniából ismerős gesztusokat hallhatunk. Különös, hogy a szólóhangszer csak a harmadik tételben kap virtuóz kadenciát, azonban Schumann ezt is úgy komponálta meg, hogy a zenekar néhol együtt játszik a szólistával (néhány csellóművész saját változattal szokta helyettesíteni az előre megírt kadenciát). Mindebből látható, hogy Schumann csellóversenyének esetében a szólóhangszer kezelésében nem a virtuozitás dominál, hanem sokkal inkább az érzelemkifejezés.

Schumann készített a csellóversenyből egy hegedűs változatot is Joseph Joachim számára. Ennek ellenére a mű a zeneszerző életében nem hangzott el, ősbemutatójára csak négy évvel Schumann halála után, 1860. április 23-án került sor.

Henrik Ibsen 1867-ben fejezte be Peer Gynt című színpadi művét. Eredetileg nem drámának szánta, csak a keletkezéstörténet utolsó fázisában döntött úgy, hogy a szűk körben tartott felolvasásokon már igen sikeres költeményt színpadra alkalmazza. Ő maga kérte fel 1874-ben Edvard Grieget, hogy komponáljon kísérőzenét a dráma ősbemutatójára, amelyre végül 1876-ban került sor.

Peer Gynt egy önmagát kereső, az adott valóságból nagyratörő hazugság-álmokba menekülő, mindennapi ember. A mesék világában él, ezeket költi át úgy, mintha vele történtek volna meg. Megszöktet egy lányt egy esküvőről, emiatt menekülnie kell. Beleszeret egy hívő házaspár leányába, Solvejgbe, de a lány eleinte visszautasítja, mert fél tőle. Mégis, amikor Peer egyik küzdelme során már majdnem elvész, Solvejg imádsága menti meg őt. Anitra személyében egy egzotikus nő is színpadra kerül, egy arab törzsfőnök leánya, akit Peer meg akar szerezni magának, de a lány szintén elmenekül előle. A történet végén a szimbolikus nevű Gomböntő így összegez: Peer nem volt sem elég jó, sem elég gonosz, ezért nem juthat sem a mennybe, sem a pokolba. Nem tudott önmaga lenni, ezért olyan, mint a fületlen, tehát haszontalan gomb, s mivel az Úr nem pazarol, be kell olvasztani és újra kell önteni. A kétségbeesett Peert végül Solvejg hűséges szerelme menti meg: Peer Gynt ereje abban rejlik, hogy nők állnak mögötte: édesanyja (Aase) és Solvejg.

Edvard Grieg több mint húsz tételnyi zenét komponált Henrik Ibsen drámájához. A kísérőzene tételeiből később két hangversenyszvitet is összeállított, melyek napjainkban is gyakran hallhatók koncertpódiumon. A kísérőzene olyan közismert tételei szerepelnek bennük, mint az „Anitra tánca”, „Solvejg dala”, vagy „A hegyi király csarnokában”, amelyben Peer, miután a feldühödött esküvői vendégek elől menekülve beverte fejét egy sziklába, felébred, s a hegyi manók közt találja magát. A tétel makacsul ismétlődő, egyre hangosabb dallama a manók egyre intenzívebb gúnyolódását ábrázolja.

Grieg kísérőzenéje nem Ibsen drámájának modernségét ragadja meg, hanem inkább a vadregényes északi erdők misztikus lényekkel benépesített világát mutatja be. 1948-ban Harald Saeverud norvég zeneszerző új kísérőzenét komponált a Peer Gynthöz, Grieg zenéjét napjainkban inkább csak részleteiben – gyakran ironizálva – idézik a színmű előadásain.