I. Adagio – Allegro molto II. Largo III. Molto vivace IV. Allegro con fuoco

Hogy 300 dollár sok-e vagy kevés – nézőpont kérdése. Egy este elverni nagy felelőtlenség. Egy olyan zenekari szimfóniáért azonban, amely már a bemutatón tomboló tetszést arat, szinte nevetséges alamizsna. Jó száztíz évvel ezelőtt persze más volt a pénz értéke.  Antonín Dvořák bizonyára elégedetten tette zsebre az adományt. Az sem nyugtalanította különösebben, hogy a New York-i Nemzeti Konzervatórium pályázatán kiírt díjat véletlenül épp egy Antonín Dvořák nevű professzor javaslata alapján nyerte Antonín Dvořák zeneszerző. Ma parlamenti botrány kerekedne ilyesmiből, az értelmiség napokig gúnyosan mosolyogna és összeférhetetlenségről beszélne. 1893-ban senki sem rökönyödött meg. Az igazságot végtére is el kell fogadni. S mit tegyen a bíráló, ha meg van győződve róla, a pályázatra beérkezett művek közül épp az övé az, amelyik kimagaslik. Csakis ez képviseli méltóan az amerikai művészetet…

Mivelhogy alapjában véve ez volt a tét. Amerika ugyan kétségkívül a korlátlan lehetőségek hazája, ám a zeneművészet területén egyelőre kullog a vén Európa mögött. Ez nem maradhat így, gondolta a 19. század vége felé Thurber milliomos gyarmatáru-kereskedő kicsit unatkozó, kultúrára szomjas felesége, Jeanette asszony. Ő az, akinek hívására a nagyhírű cseh mester vállalkozott a tengerentúli útra, s arra, hogy új műveivel egyfajta mintát adjon az amerikai komponistáknak. 1892-ben foglalta el az új New York-i konzervatórium igazgatói állását, s hatalmas elánnal látott neki a feladatnak. 1893 első felében készült el az új szimfónia, év végén került sor a bemutatóra.

A közismert címet – „Az Újvilágból” – a szerző csak a komponálás befejezése után adta darabjának. Nem kétséges azonban, hogy kezdettől fogva tudatosan törekedett arra, hogy a kompozíciónak sajátos „amerikai” jellege legyen. A lassú bevezetéssel induló nagyszabású, szonáta jellegű első tételben például a melléktéma pentaton dallam. Nem „népdal”, de mégis olyan jellegű, amilyeneket Dvořák korabeli gyűjteményekben láthatott, s talán még az utcán is hallhatott. A második tételben ugyancsak feltűnik ez a melódiavilág. Ezt az eredetileg Legenda címmel is ellátott darabot egy olvasmányélmény ihlette: Longfellow indiánokról szóló költeménye, a Hiawatha éneke. A harmadik darab mintha szembeállítaná a „modern nagyváros” nyüzsgő, hajszolt életét a távoli Közép-Európa, a nosztalgikusan felidézett cseh falu idilli világával. Izgatott, szűkmenetű imitációkban, egymást szinte kergető témákban gazdag főrésze után nyugodt C-dúr tánc szólal meg középrészként. A hallatlanul energikus dallammal induló fináléban az új melódiák, témák (köztük egy vérpezsdítő polka) mellett az előző tételeknek minden fontosabb zenei gondolata szerepet kap.

Antonín Dvořák (1841–1904) a Csellóversenyt amerikai tartózkodása idején, New Yorkban kezdte komponálni, és cseh földön fejezte be 1895-ben. Brahms, amikor megismerte a művet, irigykedve jegyezte meg: „Ha tudtam volna, hogy lehet ilyen versenyművet írni gordonkára, magam is megpróbálkoztam volna vele!” (Brahms valószínűleg megfeledkezett a hegedűre és gordonkára írt sikeres kettősversenyéről!) A Budapesti Filharmóniai Társaság 1899. december 20-i Dvořák koncertjén – a szerző vezényletével – többek között a h-moll gordonkaverseny is bemutatásra került, az előtte való estét pedig a világhírű szerző a „Lipótvárosi Kaszinó”-ban (a mai Duna Palota jogelőde) töltötte, ahol szintén szerzői estet rendeztek számára. Gordonkaversenye személyes titkot sejtet azáltal, hogy lassú tétele a szerző „Hagyj engem egyedül” kezdetű korábbi dalát idézi, mellyel első szerelmére (későbbi sógornőjére) gondolhatott. Amikor cseh földre visszaérkezve értesült annak haláláról, a kompozíció eredeti befejezését úgy alakította át, hogy újra megszólaljon benne az egykori kedvesére emlékeztető dallam.