„A millenniumra készülődve szerettem volna olyan művet írni, amely egyszerre európai, és a magyarság őstörténetére is utal.” – nyilatkozta Balassa Sándor a Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos által rendelt, 1999-ben befejezett Hunok völgye című szimfonikus költeményéről. A művet a Pécsi Szimfonikus Zenekar játszotta először, Howard Williams vezényletével. A szimfonikus költemény címe egy svájci völgyre utal: Val d’Anniviers lakóiról feltételezik, hogy az Attila seregeiről a catalaunumi ütközet után levált hunok leszármazottai. Balassa az 1980-as években járt ott, és magával ragadták a látottak. Mindez zeneszerzői stílusának fokozatos változásával is egybeesett: az 1970-es évek második felétől kezdve az új tonalitást és a magyar zenei kultúra nemzeti hagyományait keresi műveiben.

Balassa Sándor eredetileg a nyitány műfajmegjelölést választotta, ugyanis a mű nagyformája a francia barokk ouverture-ére emlékeztet. Az első, lassú szakasz (Adagio sostenuto) kezdetén rézfúvós hangszerek fanfárja vezeti be a vonósokon kibontott pentaton ízű dallamokat. A zeneszerző szerint ez a szakasz a tájat, magát a völgyet mutatja be. Ezzel szemben a völgyben élő emberekre fókuszál a második, táncos gyors szakasz (Allegro). Ennek hátterében világosan érezhető a magyar népzene, még ha nem is népi dallamok feldolgozását halljuk. Az első szakasz visszatérésében új hangszínek variálják a már ismert motívumokat, és a szimfonikus költemény a táncos gyors szakasz rövid visszaidézésével zárul.

Dubrovay László előszeretettel komponál rézfúvós hangszerekre, kísérletezik azok játéktechnikájának lehetőségeivel, tágítja a határokat. Kísérletezésének hátterében az 1970-es évek első felében, Németországban szerzett elektronikus zenei tapasztalatai állnak: a hangfolyamat paramétereit hagyományos hangszereken, de különleges játéktechnikával módosítva újfajta hangzásélményeket teremt.

Az 1989-ben komponált, két egybekomponált tételből álló versenymű ajánlása az ősbemutató előadóművészeinek – Geiger György, Hőna Gusztáv és Bazsinka József – szól. Az első tétel komikus gyászinduló (Marcia funebre). A zeneszerző megfogalmazása szerint: „mintha dinoszauruszok haldoklásának lennénk tanúi”. A szólóhangszerek komikus hangzású effektusait a zenekar szinte mindvégig zajokkal, foltokkal kíséri. A gyors tétel (Presto) hangvétele teljesen más: a szólista virtuózok játékához itt olykor szinte esztrádzenére, parodizált könnyűzenére emlékeztető fordulatok társulnak a zenekarban. A rövid versenyműben a zenekar általában kísér, a zeneszerző a három szólóhangszerre bízza a zenei anyag hordozását. A szólóhangszerek szólama ugyanakkor rendkívül virtuóz. Dubrovay számára a kiváló hangszerjátékosokkal végzett közös munka ugyanis nemcsak zeneszerzés, de kordokumentáció is: művei megmutatják, hogy a 20. század végén mi mindenre képes egy trombita-, harsona- és tubaművész.

A mű 1990-ben, Szombathelyen hangzott el először, majd a szerző 1994-ben Triple Concerto II címmel koncert-fúvószenekarra is átdolgozta.

Felix Mendelssohn-Bartholdy azon kevés zeneszerző közé tartozott, akiknek a családi háttér jóvoltából megadatott az anyagi jólét. 1829 és 1831 között több részből álló, hosszabb európai tanulmányutat tehetett. Először Angliában és Skóciában járt – ennek tanúja a III. („Skót”) szimfónia és a Hebridák-nyitány –, majd 1830 őszén Bécsen és Salzburgon át Itáliába utazott. Itáliai útjának főbb állomásai Velence, Firenze, Róma, Nápoly és Milánó voltak, Rómában Berliozzal, Nápolyban Donizettivel, míg Milánóban Glinkával és Mozart egyik fiával is ismeretséget kötött. Itáliában – mielőtt Svájcot érintve hazautazott volna – mindenekfelett jól érezte magát, erről tanúskodik olasz élményei hatására komponált A-dúr szimfóniája.

A művet 1833-ban, a londoni Filharmóniai Társaság karmesteri meghívásának eleget téve komponálta, az ősbemutatót még abban az évben maga vezényelte Londonban. Mendelssohn a mű sikere ellenére nem volt maradéktalanul elégedett a kompozícióval, ezért 1834-ben némileg átdolgozta. A szimfónia kottája csak 1851-ben, a zeneszerző halála után jelent meg, így bár valójában ez a harmadik szimfóniája, a IV. sorszámot kapta.

A hallgatót azonnal magával ragadja a nyitótétel sodrása, lendülete, ezzel szemben a lassú második tétel megfontolt, komolyabb hangvételű zene. A menüett lejtésű harmadik tétel középrészének kürtzengésből különös módon mintha a hazai, német tájak utáni vágyódást hallanánk ki. Mindezek után virtuóz táncfinálé, egy nápolyi saltarello, ugrótánc zárja a művet. Érdekesség, hogy bár a szimfónia alaphangneme A-dúr, a zárótétel moll hangnemű.