Az 1933-ban született Krzysztof Penderecki napjaink egyik legismertebb élő lengyel zeneszerzője és karmestere. Mostanáig négy operát, nyolc szimfóniát, számos versenyművet és oratóriumot írt, de a filmzene műfajában is nagy sikereket ért el, többek között Stanley Kubrick Ragyogás és Andrzej Wajda Katyń című filmjéhez írt zenét.

Második szimfóniáját 1979–1980 telén komponálta. Kezdetben a „karácsonyi” melléknevet viselte, egyrészt a „Csendes éj” kezdetű karácsonyi ének idézetei okán, másrészt pedig azért, mert a zeneszerző a művet 1979. december 24-én kezdte komponálni. A melléknevet Penderecki egy későbbi átdolgozás alkalmával törölte. A szimfónia ősbemutatójára 1980. május 1-jén került sor, a New York Philharmonic Orchestra előadásában, Zubin Mehta vezényletével. Az első lemezfelvétel már 1981-ben elkészült, később a zeneszerző vezényletével is rögzítették a szimfóniát.

A 2. szimfónia hangzásvilága határozottan tonális, sőt szinte meglep későromantikus harmóniafűzéseivel, szenvedélyes és érzelemmel teli dallamaival. Penderecki az 1970-es évek közepétől kezdve nemcsak a korszakra jellemző avant-garde zenei stílussal, de saját korábbi műveinek stílusával is szembefordult. A stílusfordulat az Isaac Sternnek komponált 1. hegedűversennyel kezdődött, s ebben a korszakban komponálta nagyobb oratóriumait, köztük a híres Lukács-passiót, a Lengyel Requiemet, valamint a II. János Pál pápának dedikált Te Deumot. Ezekben a vallásos művekben az avant-garde zenei stílus elutasítása egyben az egyház és az állam konfliktusát is megjeleníti.

A második szimfóniában rendre Richard Wagner és Gustav Mahler zenei nyelvére emlékeztető fordulatokat hallhatunk. Penderecki különösen gyakran vezényelte különböző zenekarok vendégkarmestereként Dmitrij Sosztakovics szimfóniáit, így érthető, hogy azok saját szimfóniájára is hatottak. A bő félórás szimfónia egyetlen tételből áll, de a tétel több szakaszra oszlik. A mű eleje tragikus wagneri zene, amelynek hátterében a Trisztán és Izolda kromatikus meneteit és csüggedő moll akkordjait vélhetjük felfedezni. Ezután hosszabb dinamikai és tempóbeli fokozás kezdődik, melyet egy pillanatra megszakít a „Csendes éj” idézete. A második szakasz egy gyorsabb tempójú fugato, amelyet megint lassabb, fájdalmas hangvételű zene követ. Egy három egymás melletti hangmagasságot használó három-négy hangból álló motívum uralja a mű második felét, míg végül visszatér a szimfóniát nyitó tragikus, wagneri-mahleri hangvétel.

Gustav Mahler 1899 nyarán, miután a megelőző három év alatt alig alkotott, újrakezdte a komponálást. Élete legsikeresebb időszakában volt ekkor a bécsi Udvari Opera, a Hofoper és a Bécsi Filharmonikus Zenekar elismert és rajongott vezetőjeként. Ekkor vásárolt telket a Wörth-i tó partján, ahova felépíttette a híres „komponálóházikóját”, s ezen a nyáron ismerkedett meg későbbi feleségével, Alma Schindlerrel is.

Nem meglepő tehát, hogy egész életműve talán legderűsebb alkotása is ekkor született, a IV. szimfónia. Nemcsak a rövidségével (valamivel rövidebb egy óránál), hanem a kisebb létszámú zenekarral, s az ebből következő áttetsző, finom hangzással tűnik ki a komponista más szimfóniái közül. Hiányzik a többinél megszokott pátosz és a robbanásszerű érzelmi megnyilvánulások, ezek helyét a derűs, vidám természeti képek egymásba illeszkedő sorozata váltja fel.

A mű szervesen illeszkedik a „dalszimfóniák” közé, amikor a zeneszerző legfőbb inspirációját valamely irodalmi alkotás megzenésítése, vagy szellemiségének átvétele jelentette. A IV. szimfónia is a német népköltészet különleges gyöngyszeméből, A fiú csodakürtje sorozatból merített, mely Mahlernek oly hosszú ideig ihletadó alkotása volt. A mennyei élet, vagy más fordításban Az égi örömök (Das himmlische Leben) című vers a szimfónia fináléjában hangzik fel. Mindent elmond Mahler egyik legelismertebb tolmácsolója, Bruno Walter, aki a dalt előadó szoprántól azt kívánta, hogy minden gesztus nélkül énekelje azt, hiszen „Ön most tényleg egy valódi angyal!”