Beethoven: Coriolan-nyitány, op. 62
Beethoven: Ah! Perfido – koncertária, op. 65
Beethoven: IV. (B-dúr) szimfónia, op. 60

Szutrély Katalin szoprán

Vezényel: Vashegyi György

Beethoven egyetlenegyszer járt Budán: 1800. május 7-én a Várszínházban adott koncertet. Ahogy arról a korabeli sajtó tudósított: „a Budai Theatrumban Concert tartatott, a mellyben egy Beethoven nevű híres muzsikus a’ Forte Pianon való mesterséges jádzása által mindeneknek magára vonta a’ figyelmetességét”. Május 1-jén nagyszabású ünnepségsorozat vette kezdetét, amellyel Alekszandra Pavlovnát, József nádor feleségét köszöntötték. Álarcosbál, színházi és táncelőadások, díszebéd, lövészünnep és lovas vitézi gyakorlás – elképesztő pompával követték egymást az újabb és újabb mulatságok. A névnapi fesztivál utolsó napján került sor az ekkor harmincéves Beethoven fellépésére, akit Brunszvik Ferenc gróf ajánlott a nádor és felesége figyelmébe. A híradások szerint Beethoven egy új művét is bemutatta, amely feltehetően a zongorára és kürtre komponált szonátája lehetett – erre következtethetünk Giovanni Punto kürtművész közreműködéséből, akivel a zeneszerző nem sokkal korábban Bécsben is fellépett.

Beethoven talán saját magát is felfedezhette a bátorságáról, kivételes szónoki képességeiről, ugyanakkor hatalmas önérzetéről és makacsságáról is ismert Coriolanus alakjában, aki több római történetíró mellett Shakespeare-t is megihlette. Az 1800-as évek elején a bécsi színpadokon Heinrich von Collin drámája keltette életre a hadvezért, a mű a Beethoven pártfogójaként ismert Lobkowitz herceg palotájában is színre került. Collin drámája inspirálta Beethoven nyitányát is, amely a szerző ikonikus c-moll darabjainak sorába illeszkedik. Bosszú és szerető féltés, tragikus sors és bátor önfeladás motívumai követik egymást – az emberi sors képei zenei hangokká formálva.

A nyitány után Beethoven Ah! Perfido… koncertáriájának előadásában a kitűnő dal- és oratóriuménekesként ismert Szutrély Katalin csatlakozik a Nemzeti Filharmonikusok muzsikusaihoz. A valóságos drámai jelenetet formáló áriából az elhagyott nő dühét és fájdalmát hallhatjuk. Megátkozná hűtlen kedvesét, és a büntetését várja, de rögtön kegyelmet is kér neki, irgalomért könyörög, akár saját életét áldozná érte. Beethoven zenéje a szöveg és a tartalom érzelmi hullámaihoz idomul, a szólistától pedig nemcsak a virtuóz technika, de az énekhang kifejezőerejének maximális kihasználását is megköveteli.

A hangverseny második felében Beethoven IV. szimfóniájáé lesz a főszerep, amelyre Robert Schumann találóan úgy utalt, mint „karcsú görög lány két északi óriás között”. Ez a két óriás szomszéd nem más, mint az „Eroica” és a „Sors” szimfónia, két olyan mű, amely hatalmas erejével gyakran háttérbe szorítja a közelébe kerülő alkotásokat. A IV. szimfónia mintha valamiféle apollói oldalát mutatná Beethovennek, aki ebben a darabjában sokat játszott a fényesebb hangulatokkal, a líraibb párbeszédekkel és a könnyedebb humorral is. Néhány fennmaradt vázlata is azt bizonyítja, hogy lendületesen, nagyobb küzdelmek nélkül komponálta a művet. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne vette volna igazán komolyan ezt a szimfóniáját is – inkább csak nagyobb teret engedett benne a korábbi hangzásvilágoknak is. Berlioz is ezt emelte ki, amikor így fogalmazott: „Beethoven itt egészen elhagyja az ódát és az elégiát azért, hogy visszatérhessen a II. szimfónia kevésbé emelkedett és kevésbé komor, ugyanakkor nem kevésbé bonyolult stílusához. E partitúra általános karaktere vagy élénk, éber és vidám, vagy mennyeien édes.”