Richard Wagnert 1845-ben, Gervinus A német nemzeti költészet története című könyvét olvasva ragadta meg a mesterdalnokok költészete, a dalnokok versengése és Hans Sachs alakja. Ekkor merült fel benne a Tannhäuser vígoperai párjának megkomponálása. A terv megvalósítására – azaz A nürnbergi mesterdalnokok című opera megírására – ugyanakkor csak jóval később, A nibelung gyűrűje tetralógia keletkezését megszakítva nyílt módja. 1861-ben kezdte írni az opera szövegkönyvét, majd rögtön megkomponálta a nyitányt, mely 1862-ben nyilvánosan is elhangzott Lipcsében, a zeneszerző vezényletével. Bár a Mesterdalnokok Wagner egyetlen érett kori vígoperája, a mű egyáltalán nem vidám körülmények között keletkezett: A Tannhäuser 1861-es párizsi bukása után 1864-ben meghiúsult a Trisztán és Izolda bécsi bemutatója, majd 1866-ban meghalt Wagner első felesége, Minna.

Az opera cselekménye a 16. század közepén, Nürnbergben játszódik. A szereplők helyi mesteremberek, amatőr költő-énekesek. A mesterdal mibenlétét és a mesterdalnoki cím kiérdemlését is szigorú szabályok határozzák meg, csak a legkiválóbb költő-énekes felelhet meg a szigorú elvárásoknak. Ebbe a közegbe érkezik az ifjú és tapasztalatlan Stolzingi Walther, aki új, merész dallal próbálkozik – eleinte sikertelenül. Zsenialitását egyedül Hans Sachs ismeri fel, aki elkezdi egyengetni az ifjú pályáját. Nyilvánvaló az önéletrajzi párhuzam: Walther és Hans Sachs figurái mögött maga Wagner, illetve az ő tehetségét felismerő és őt támogató Liszt Ferenc személye derenghet fel.

1945 után Richard Strauss kedélye lassan oldódni kezdett a háború okozta letargikus és kétségbeesett állapotból. 1947 végén Svájcba utazott, ahol szanatóriumban kezelték. Vállalkozott még egy angliai útra is, amelytől tartott ugyan, de óriási sikere volt.

Talán ezeknek a jó hatású előzményeknek köszönhető, hogy Strauss ismét kompozíciós munkába fogott, és rövid idő alatt négy zenekari dalt vetett papírra. Az Alkonyi fényben című, Joseph von Eichendorfftól származó verssel kezdte. Néhány hónappal később hasonló zenei hangulatú dalokkal folytatta. Hermann Hesse három verse ihlette meg fantáziáját: a Tavasz, a Szeptember és a Nyugovóra térve. Mind a négy dal az elmúlás témáját dolgozza föl, a legszebb, legemelkedettebb stílusban. A zene igen magas hangfekvésekkel, félbemaradó, semmibe foszló dallamtöredékekkel, az éles kontúrok, a rajzosság kerülésével, a színek egymásba olvadásával kelti a homályosuló tekintet, a távolodó világ érzését. Nem tudjuk, nem tudhatjuk már, honnan szól hozzánk a költő. Az innenső oldalról, vagy odaátról, a túlvilágból?

A szerző sohasem szánta ciklusnak e négy dalt, Wilhelm Furtwängler foglalta egybe őket. De feltehető, hogy nem lett volna idegen ez a koncepció Strauss szándékától, még akkor sem, ha az időrendben először keletkezett Alkony lett a lezáró dal. Strauss nem érhette meg dalainak előadását, Furtwängler 1950 májusában mutatta be a ciklust a Londoni Filharmonikus Zenekarral.

Schumann négy szimfóniájának számozása nem a keletkezés, hanem a nyomtatott megjelenés sorrendjét tükrözi; a III. („Rajnai”) szimfónia valójában a zeneszerző utolsó alkotása ebben a műfajban. A megelőző években súlyos érzelmi és művészi válságon átesett, negyvenéves komponista életpályájának pozitív időszakában keletkezett, röviddel azután, hogy Schumann 1850 szeptemberében elfoglalta a düsseldorfi városi zeneigazgatói posztot. A mű a klasszikus szimfónia-modellel ellentétben nem négy, hanem öttételes; a harmadik helyen álló lassú tétel és a finálé közé Schumann még egy tételt illesztett be, melyet valószínűleg a kölni dóm épülete ihletett. (Az esz-mollban megkomponált, ünnepélyes karakterű zene korálszerű dallamát megszólaltató harsonák itt szerepelnek a műben először.) Bár a zeneszerző elzárkózott a korábban „a rajnai élet egy darabjának” nevezett szimfónia esetleges programjának leírásától, a műre így is ráragadt a „Rajnai” jelző, és a lelkesülten szárnyaló, ragyogó nyitótételt hallva nem nehéz valamilyen természeti képre asszociálnunk. A Scherzo feliratú, mérsékelt tempójú második tétel valójában semmiben sem hasonlít a szokásos szimfónia-scherzókra; a háromtagú és a variációs forma elemei keverednek benne. A gyengéden lírai harmadik tételt, majd az esz-mollban megkomponált, archaizáló stílusú negyediket követő, könnyed, táncos finálé a nyitótétel élénk tempóját és felhőtlenül boldog, derűs hangvételét hozza vissza.