Ez történt


Koncert – Nemzeti Filharmonikus Zenekar

2003. 11. 18.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar szerteágazó, de dicső múltra tekinthet vissza. Számos nagy egyéniség keze alatt dolgoztak már – elegendő talán Doráti, Mehta, Maazel, Barbirolli, Stokowski vagy Abbado nevét említeni -, míg 1997 óta Kocsis Zoltán a Zenekar főzeneigazgatója. A gazdag múlt persze igen magasra teszi a lécet, de a zenekar minden várakozásunknak megfelelt ezen a remek hangversenyen.


A Couperin sírját Ravel eredetileg zongorára írta, de később a hat tétel közül négyet zenekarra is átírt. A további kettő zenekari átiratát Kocsis készítette el, mégpedig meggyőző eredménnyel. A záró Toccata rész néhány oda nem illő sallangjától eltekintve Kocsis hangszerelését meg sem lehet különböztetni Ravelétől. A magyar zenekar lebilincselően áttetsző összjátéka kiemelte a könnyed, tiszta és világos zenei anyagot. És habár a zenekar figyelemreméltó erőket és hangterjedelmet mutatott fel, Kocsis egyszer sem élt vissza ezzel.


Bartók Harmadik zongoraversenyét, a zeneszerző e műfajban írt műveinek utolsó és legderűsebb darabját, hasonlóan szerves, zeneiségében otthonosan mozgó előadásban hallottuk. A zongoraszólista, Jandó Jenő korunk egyik legtöbb felvételt felmutatni tudó zongoristája, vélhetően a Mozart és Beethoven összes szonátáját és Mozart összes zongoraversenyét felvonultató Naxos-lemezeinek köszönhetően. Jandó azonban későbbi korok zenéjét is magas szinten interpretálja, a Bartók-művet a finom, apró részletekre is figyelve játszotta. A központi Adagio religioso tétel különösen lágy és gyöngéd volt, ugyanakkor az Allegro vivace bebizonyította, hogy a magyaroknak a nyers erő is a tarsolyukban van. Jandó és a zenekarban játszó honfitársainak könnyed muzsikálása meggyőző, átélt és tisztességes zenészi hozzáállásról és tudásról tanúskodott.


Szintén teljes zeneiségében ragyogott fel az előadásban Richard Strauss szimfonikus költeménye, a Shakespeare darabjától csak áttételesen ihletett Macbeth. A hatásos, vészjósló felütés után Kocsis a darab többi részében inkább a költőiségre, a finom arányérzékre figyelt. A zenekar érzékeltette a baljós, sötét rémületet és homályt, illetve a művet lezáró tragédia súlyos kérlelhetetlenségét. Ez a nehéz mű azonban ilyen értő előadásban egyben rendkívül élvezetes is volt. Az est friss és spontán fináléjaként még Ravel ismétléseken alapuló, agyonjátszott Bolerója is üdítően hatott a zenekarnak köszönhetően.


David Vickers
(The Guardian)