Ez történt


Kocsis Zoltán székfoglaló hangversenye

2011. 04. 18.


2011. április 5-én a Széchenyi irodalmi és Művészeti Akadémia által rendezett Széchenyi István-emlékest foglalta keretbe főzeneigazgatónk, Kocsis Zoltán Kossuth-díjas zeneszerző, zongoraművész Schubert-koncertjét, amely székfoglaló hangverseny volt, a művész kommentárjaival. Kocsis Zoltán laudációját Sári József zeneszerző betegsége miatt Ferencz Győző olvasta fel. 

 


 

 

Tisztelt Kocsis Zoltán, Hölgyeim és Uraim!
 
A Laudatio, azaz „dicsőítő beszéd” akkor érvényes igazán, ha azt valamennyire sikerül az adresszált személy minőségének magaslatához igazítani. Egy nagy egyéniség esetében ez nem is olyan egyszerű. Talán ez az oka annak, hogy hasonló alkalmakkor sokan közhelyekkel beérik. Szeretnék azokhoz tartozni, akikre nem ez jellemző. Ahogy mondani szokták, a mércét magasra kell helyezni, ugyanakkor vigyázni kell arra, hogy az ember a magaslat átugrása helyett nehogy a léc alatt másszon át.
 
Egy ilyen megnyilatkozás természetesen nem nélkülözheti azoknak az érdemeknek a felsorolását, amelyek a mindenkori személyt, jelen esetben Kocsis Zoltánt minősítik. Az első bökkenővel itt találkozik az ember: gyerekeket vagy azokat, akik a saját képességeik kibontásának felső határát még nem érték el, könnyű dicsérni, hisz ez segíti őket azon az úton, amely még előttük van.
 
Itt azonban másról van szó: Kocsis Zoltán esetében a „csoda” létrejöttét rendszeresen átéltük, így működésének méltatására gondolva komoly gátlásaim vannak. Minden dicsérő mondatban van egyfajta vállveregetés: „jól van, ügyes vagy, ez igen…”. Nagyot nyelek, és megkísérlem – kizárólag saját megnyugtatásomra – tárgyilagosan felsorolni Kocsis Zoltán lényének néhány jellemzőjét: korszakalkotó zongoraművész; zeneszerző; magasrendű zenekarnevelő; alaposan átgondolt, választékos műsoraival sokat tesz a hallgatóság ízlésének emeléséért…; nem szabad megfeledkezni számtalan átdolgozásáról és hangszereléséről sem. Nem tudom, hogy a magyar földnek van-e szerepe abban, hogy kivételes jelentőségű elődei szintén több területen, párhuzamosan működtek: Bartók zeneszerző, zongoraművész és tudós; Kodály zeneszerző Magyarország zenei és általános szellemi felemelkedéséért folytatott fáradhatatlan küzdelme mind a mai napig hat; Dohnányi, Kurtág vagy Eötvös Péter ugyancsak több zenei területen jeleskedett, jeleskedik.
 
A zseni fogalmát szeretném még érinteni, inkább közvetve, mint közvetlenül. Erre a rejtélyre, titokra megnyugtató magyarázat nincs,
de a töprengés talán mégsem fölösleges. Sokszor gondoltam arra, hogyan lehetséges, hogy valaki egy év alatt egy bizonyos hangszeren 15–20 évnyit halad előre, míg más – ugyancsak tehetséges – kénytelen beérni lényegesen lassabb tempóval? Az az érzése az embernek, hogy a zseni szervezete ősidőkre emlékszik vissza… Lehetséges, hogy valamelyik ős – talán hét generációval korábbról (hetedíziglen) – ezúton kapja meg jutalmát? Erősen materiális világunk képviselői, vagyis akik csak a bal agyfélteke által jóváhagyott magyarázatokat fogadják el, ilyenkor bizonyára hevesen csóválják fejüket, pedig csak arról van szó, hogy a nyugtalanító kérdésekre az ember a fantáziáját hívja segítségül a válaszokért.
 
Ezzel kapcsolatban eszembe jut, hogy apámtól gyakran hallottam sommás, összefoglaló mondatokat. Az egyik így hangzik: nem „feltűnni kell”, hanem „kitűnni”. Természetesen ez sem abszolút mérce. A zseni öntörvényű! Mindenesetre a feltűnő – ha igényesek vagyunk – kevésbé vonzó, mint a kitűnő. Azt is mondhatnánk, hogy a feltűnő a mutatványért cserébe kér valamit: tapsot, elismerést stb. A kitűnő ad, a belső, legmagasabb igényének elérésére törekszik. Adyval együtt mondhatná: „Én kérjek ezektől, született kegyosztó?
 
Gyakran visszatérő kérdésem az is, hogy mi lehet a magyarázata annak, hogy minden embernek más és más az ujjlenyomata? A kérdés további kérdéseket indít el: lehet, hogy ezzel akar a Mindenség figyelmeztetni arra, hogy mindnyájunknak konkrét, elvégzendő feladata van az életben? Van, aki feladatának a minimumát sem végzi el, van, aki teljesíti, a zseni az egyetlen, valószínűleg, aki feladatának a többszörösét végzi el. Lehetséges, hogy a világ nem itt tartana, ha mindenki teljesítené feladatát? Korunkban azonban az elvégzetlen feladatok nagysága miatt a deficit mintha csak növekedne. A zsenik teljesítményére feltétlenül szükségünk van, hogy az egyensúly felé lendüljön végre a mutató.
 
Természetesen lehetséges, hogy ez is csak a fantáziám válasza egy újabb nagyon nyugtalanító kérdésre…. Úgy emlékszem, hogy a Koránban olvastam az emberiség olyan osztályozásáról, amely vitán felülinek tűnik. Azért említem, mert szinten variánsa az előbbi gondolatnak. Eszerint az emberiséget négy csoportba sorolhatjuk.
 
Az elsőbe tartoznak azok, akik nem tudnak, és nem tudják, hogy nem tudnak. Velük ne törődj, nem érdemes.
 
A második csoportbeliek, akik nem tudnak, de tudják, hogy nem tudnak. Ezek a gyerekek, tanítsd őket!
 
A harmadik kategóriába tartoznak azok, akik tudnak, de nem tudják, hogy tudnak. Ők alszanak, ébreszd föl őket.
 
Végül a negyedik csoportban vannak azok, akik tudnak, és tudják, hogy tudnak. Ők a bölcsek – szerencsés esetben talán zsenik –, kövesd őket!
 
Kedves Kocsis Zoltán, szeretettel köszöntelek a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjaként.
 
Sári József
 
(Elhangzott 2011. április 5-én, az MTA Dísztermében, Kocsis Zoltán székfoglaló koncertje előtt)