Ez történt


Kocsis Zoltán sikere Párizsban

2001. 12. 12.


Nem forrósodik föl percek alatt a francia temperamentum, mint a magyar. Nincs lelkes taps, csak puszta udvariasságból. A Nemzeti Filharmonikusok párizsi koncertjén mégis megtört a jég. Szűnni nem akaró taps, újrázás követte Kocsis Zoltán Liszt-játékát. Való igaz, az Esz-dúr zongoraverseny a népszerűbb magyar művek közé tartozik, Kocsis játékában – aki ugyanakkor a zenekart is vezényelte, méghozzá éppoly intenzív összpontosítással minden billentésnek, minden különálló hangnak “aurája” volt. Kifinomultság, ha kell, mélység, ha kell, játékosság. Nem is maradt üdvrivalgás nélkül.
Repertoár dolgában pedig mintha a magyar művészetet ötvözte volna a zenekar az európaival, pontosabban, az egyetemessel. Beethoven István király-nyitányát Bartók mélyrehatóan és mégis lendületesen fölcsendülő Concertója követte, amelyet tapsorkán honorált az 1600 férőhelyes, elegáns párizsi épület, a Théatre des Chámps-Élysées hatszintes koncerttermében.
Ráadásnak, jó érzékkel – a franciák felé adresszált gesztussal – egy Couperin-átdolgozást hallhattunk, majd Brahms VIII. Magyar tánca hangzott el, s végül a külföldön obligát magyar zenei “emblémát”, amely Berlioz művének önállósult részeként vált népszerűvé a nagyvilágban, a Rákóczi-indulót.
Mikor e sorokat írom, Lyon felé száguld velünk 300 km/órás sebességgel a TGV, “a szárnyas vonat” a maga sci-fikbe illd, áramvonalas küllemével. S minthogy a dél-franciaországi nagyváros két nagyszabású régészeti kiállítását, a Római kori Pannónia címűt, illetve a Saint Romain-en-Galban látható Kelta kiállítást csak lapzárta után tekinthetjük meg, ezért későbbi lapszámunkban tudósítunk róluk.




Metz Katalin
( Magyar Nemzet, 2001. december 12.)