Ez történt


Kocsis Zoltán leveleket írogat

2007. 12. 03.


Kulturális bűncselekmény vagy diplomáciai fegyvertények sora


Kocsis Zoltán zongoraművész, zeneszerző, karmester november végén Ferencsik János születésének századik évfordulóján emléktáblát avatott a nagy előd tiszteletére. A Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatójával egy német-osztrák-szlovén zenekari turné után és a Kodály-maraton “levezénylése” előtt beszélgettünk a magyar zenei életről.


– Szólóestjei mellett vezényel, és a nem éppen művészinek mondható, napi csatározásoktól sem mentes fő-zeneigazgatói kötelezettségeinek is eleget tesz.


– A vezetői feladatok önmagukban nem jelentenek terhet nekem, mindig szerettem irodázni. Reggelente fél hatkor kelek, bemegyek a Művészetek Palotájába, gyakorolok, próbákat tartok, és közben egy új hangszereléssel is elkészülök a számítógépen az esti koncertig. Ami a zongorázást, a komponálást és a karmesteri munkát illeti, ezek egymásból következnek. Én zenésznek készültem: életem végéig tanulni fogok, tudatosan fejlesztem a technikámat és a képességeimet. Tizenhat évig tanítottam a főiskolán, valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a zenekarral is foglalkozni kezdjek. Szokták mondani, hogy a zenekar úgy szól a kezeim alatt, mintha zongoráznék.


– A Ferencsik-emléktábla avatóünnepségén azt mondta: a karmesteróriás szellemi öröksége most is közöttünk él, szükség is van rá a mai zenei élet “nem valami rózsás” viszonyai között.


– Az egész társadalmat érintő értékválság mellett nyilvánvaló tudatos népbutítás is zajlik manapság idehaza. Jóllehet a zene egyidős az emberiséggel, és ideológiailag teljesen semleges művészeti kifejezésforma, mégis a politika -ahogy az élet minden területén teszi -ebbe is beleszól. Ez nagyon nem jó.


– Az idén a magyar kultúra követének választották. Ön nyitotta meg Sanghajban a kínai magyar évadot.


– Megdöbbentő volt, mennyire figyelnek ránk ebben a tőlünk távoli, eltérő szokásokkal, hagyománnyal teli országban. A miniszterelnök is megtapasztalhatta itt, milyen fontos a kultúrdiplomácia szerepe. Láthatta, mennyivel jobb tárgyalási pozícióba kerülhetünk olyan művészi teljesítmény, a másik félnek szerzett zenei élmény után, amelyet csak mi, magyarok adhatunk a világnak. Észre kellene már venni, hogy nem a mégoly zseniálisnak kikiáltott gazdasági tervek miatt tartják számon ezt a nemzetet délen, keleten, nyugaton és északon. Kultúránk a legjövedelmezőbb tőkénk, óriási diplomáciai fegyvertény lehetne.


– Vagyis a látszat ellenére alulbecsülik a munkáját és az együttes teljesítményét?


– Magyarországon hosszú időn keresztül nem igazán volt becsülete a zenekari játéknak. Alulfizetett, frusztrált zenészek ültek a zenekarokban. Nálunk nem volt kollektív munka, zenei életünk néhány kiválóságra épült. Mindig volt valaki, egy Bartók, egy Kodály, egy Fischer Annie, egy Ferencsik, aki meghatározó személyiségével és zsenialitásával összetartotta az itthoni muzsikusokat és vitte hírünket a világba. A Budapesti Fesztiválzenekar megalapításával, 1983-ban ennek a megkövült zenekari formának az erjedési folyamatát indítottuk el. Most, amikorra a zenekari játék új szemlélete kezd meghonosodni, Magyarországon leépítik vagy béklyóba kényszerítik a zenekarokat.
A hetvenes évek puha diktatúrájában bizonyos szempontból könnyebb volt eligazodni, a három T-s rendszer kiszámíthatóan működött. Ma, ha büszkélkedni kell, elővesznek: itt “a Kocsis Zoltán”, de közben megfojtanak a Nemzeti Filharmonikusok évi másfél milliárdra csökkentett költségvetésével.


– A többi együttesnek sem könnyű mostanában.


– A zenekarok fölött ott lebeg a Damoklesz kardja. A Matáv irányítását most átvette Keller András, a MÁV-ét Takács Nagy Gábor, de a Rádiózenekar romokban hever. Pedig ha most szélnek eresztenek ötszáz muzsikust, ezzel az ország vezetése kulturális bűncselekményt követ el. Olyan bizonyítványt állít ki saját tevékenységéről, amellyel megkérdőjelezi helyünket az Európai Unióban, és egyben óhatatlanul magára vonja a történelmi felelősség ítéletét is. Ez nagyon rossz üzenet volna mind a művelt Európának, mind a világnak. Én nem küldök el egyetlen zenészt sem, ez nem egy iroda vagy filmgyár, ahol egy statisztával több vagy kevesebb, egyre megy. Naponta írom a leveleket a miniszterelnöknek, a miniszternek, a szakminiszternek, és próbálom megértetni a döntéshozókkal: mi a tét.


* * *


Pályakép


Kocsis Zoltán (1952. május 30.) 18 éves korában megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét. 1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. 1987 óta karmesterként is dolgozik és zongoraművészi pályája mellett komponál. 1997 őszén vette át a Nemzeti Filharmonikus Zenekar – akkor még Magyar Állami Hangversenyzenekar – irányítását. 2004 januárjában életműdíjat kapott a cannes-i Midemen, és a francia kulturális miniszter ott adta át neki a művészeti érdemrend lovagi fokozatát, amelyet még 2002-ben kapott meg a francia zene népszerűsítése érdekében végzett kimagasló munkájáért és egész muzsikusi tevékenységéért. 2005 márciusában Kocsis Zoltán életművét – 1978 után másodszor is – Kossuth-díjjal ismerték el. 2006. március 25-én a szakmai grémium neki ítélte oda a Bartók-Pásztory-díjat. 2007. január 23-án a magyar kultúra követének választották.


Zwickl Erika
(Magyar Hírlap, 2007. december 3.)