Ez történt


Kocsis Zoltán hangversenye

2002. 10. 17.


A művész, aki karmesterként és zongoristaként működött közre a Nemzeti Filharmonikusok élén, roppant jelentőségű koncertet adott október 9-én a Zeneakadémián. A fontosságot legkivált az adja, hogy Kocsis ismét eljátszotta Beethoven G-dúr zongoraversenyét. Akik követték pályáját, emlékezhetnek, hogy ezt a művet vette élete első lemezére, amikor 18 évesen, 1970-ben megnyerte a rádió Beethoven-zongoraversenyét. Tehát minden oka meglett volna az elégedettségre, ám ő később visszavonta e bejátszást, nem engedte, hogy CD-n remaszterolják. És most megmutatta, miért. Valami egészen félelmetes előadást produkált Kocsis ezen az estén. Roppant vadul játszotta (és vezényelte) a remekművet; új Beethoven-képe szakadékos, tépett, ez különösen a második tételben hallatszott, amikor is teljesen “non legato” játszatta a vonóskart, amely vad gesztusokkal szegült szembe a zongora könyörgő hangjával. A harmadikban pedig Bartók felől olvasta a kottát, és eközben (az első tétel részben nyilván improvizált kadenciájában) még arra is maradt ideje, hogy viccelődjön: a zárótrillában sokáig szemezett a koncertmesterrel, hogy aztán megadja a jelet a zenekari belépésre. A közönség elájult, őrjöngő tapssal fogadta a fantasztikus produkciót.

A második részben Mozartot játszottak, elsőként a mester egyik legkülönösebb művét (Szabadkőműves gyászzene K. 477), ám ez nem biztos, hogy koncertre való darab, a szinte megfoghatatlanul transzcendens (és bizonyos fokig “posztmodern”) zene után nemigen lehet tapsolni. Aztán jött a parádés, kései nagy mű (Esz-dúr szimfónia, K. 543), melyben ismét azt tapasztalhattuk, hogy Kocsis nagy ívben elkerüli a romantika örökségét, mintegy “pedál nélkül”, egészen szárazon szólaltatta meg a művet. Ebben a felfogásban különösen a második tétel hangzott meggyőzően.

– csont – [Csont András]
(Magyar Narancs, 2002. október 17.)