Ez történt


Kocsis Zoltán csúcsot javít

2007. 03. 30.


Kocsis Zoltán ismét megjavította a magasugrás világcsúcsát. Kodály népdalfeldolgozásaiból zenetörténeti jelentőségű, autonóm dalciklust teremtett. A Kállai kettős és a Budavári Te Deum ehhez képest már csak könnyű levezetésnek bizonyult. A Gramofon Zenekritikai Műhely recenzense a tavaszi fesztivál nyitókoncertjén járt.


Kocsis Zoltán az elmúlt években – a bartóki életmű bizonyos darabjaiból, illetve francia impresszionisták alkotásaiból készített átirataival – sokszorosan bizonyította, hogy nemcsak korszakos jelentőségű zongoraművész és karizmatikus zenekarvezető, hanem érzékeny és tehetséges hangszerelő is. Most, a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenyén, Kodály Zoltán Húsz magyar népdalának hangszerelésével új minőséget teremtett: túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Kodály egyenrangú alkotótársává lépett elő.


Már a kiinduló helyzet is teljesen más volt, mint a korábbi Debussy- és Bartók hangszereléseknél. Húsz magyar népdal című Kodály-kompozíció ugyanis nem létezik; a sorozat ebben a formában Kocsis Zoltán leleménye. Kodály tizenegy füzetben adta közre összesen hatvankét zongorakíséretes népdal- és balladafeldolgozását, amelyeknek egy részét később színpadi műveibe (Háry János, Czinka Panna, Székely fonó) is beépítette. Kocsis egyrészt kizárólag azokból a népdalfeldolgozásokból válogatott, amelyekből Kodály nem készített zenekari verziót, másrészt a dalok sorrendjét úgy alakította, hogy ezáltal a kodályi eredeti csoportosítástól eltérő, kisebb belső ciklusokat hozott létre. Az eredmény: megrázó erejű, töretlen dramaturgiai ívű széria, amely csak az európai dalirodalom legnagyobbjaihoz mérhető. Mindehhez olyan hangszerelés társul, amely egyszerre jeleníti meg a múltat és a jövőt: a nagy létszámú, már-már monumentális zenekar Kodály ifjúságát, a századforduló és a századelő mahleri-straussi világát idézi, az ütőhangszerek szuverén kezelésében viszont benne van mindaz, amit Kocsis az 1945 utáni európai zenéből megtanult, és saját alkotó-, illetve előadóművészi stílusának, nyelvezetének részévé tett. Maga az interpretáció, úgy érzem, pontosan megfelelt a három “szerző” – vagyis Kodály, Kocsis és a magyar népdalok egykori falusi adatközlő énekesei – szándékának, lelkiállapotának, mondanivalójának. Az énekes szólisták (Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Brickner Szabolcs és Asztalos Bence) pontosan értették és érezték a dalok dramaturgiáját: mertek szenvedélyesek és erőteljesek lenni, de szerencsére kerülték a túlzó hangeffektusokat, gesztusokat, mozdulatokat. A Húsz magyar népdal mostantól önálló életet élő, autonóm kompozíció, amelynek nemcsak a Kodály-évforduló alkalmából, hanem a jövőben is helye van a koncerttermekben.


Kocsis az első félidőben világcsúcsot ért el magasugrásban, s ezzel önmagát hozta rettenetesen nehéz helyzetbe. A Kállai kettőssel és a Budavári Te Deummal nem is tudta megjavítani vagy beállítani a rekordot, legfeljebb – minden igyekezetével, muzikalitásával, kisugárzásával – néhány centiméterre megközelíteni. Szokásához híven szélvészgyors tempókat vett: mire a félidei büfézésből és fecsegésből visszatért publikum akklimatizálódott, a kuruckori táncdallamot idéző Kállai kettős már be is fejeződött. A Budavári Te Deum is sebesen indult, de aztán szépen, fokozatosan megnyugodott, ünnepélyessé és méltóságteljessé vált. Kocsis zenekara és az Antal Mátyás által vezetett kórus kifogástalan együttműködése mértéktartó, stílusos, a kodályi örökséghez minden szempontból méltó előadást eredményezett.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar Kodály-estje
március 16., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem


Retkes Attila
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2007. március 30.)