Ez történt


Kocsis Magyarországa

2001. 07. 08.


Kocsis Zoltán egyszemélyben rnesteri karmester és mesteri zongorista.




Renaud Capucon és Frank Braley tegnap délutáni nagysikerű, lendületes előadása után Kocsis Zoltán lélegzetelállító bemutatót tartott. 
Nem lehetett hallgatni arról a karmesterről, aki Bartók Béla Zenekari concerto-ját annyira saját ügyének tekinti, mintha igazából ő maga írta vol­na. Az idő előtt elhunyt Fricsay Ferenc közeledett ezzel a szigorú és maximális pontosságra törekvő olvasattal, amely miatt őt tekintették a követendő háború utáni magyar mintának. Összehasonlíthatat­lan látásmódja abszolút autentikus volt. Többen is követték őt ebben a viváriumban, ahol a zenét oly hétköznapi természetességgel szolgálta megannyi művész.
Kocsis Zoltán a mostani tagja ennek a hihetetlen zenei láncolatnak, és elődei, Ferencsik, Farkas, Ligeti vagy Kurtág mintájára folytatja a diadalmas hagyományt.
Magyarország jelképe lehet a ló, a kard vagy a dal, ugyanakkor ez az ezer ellentmondás országa is. A Zenekari concerto egy sokat szenvedett nép tükörképe. Megosztja kultúrája, történelme, szün­telen harcai, de még művészete is. Mindezen szen­vedések ellenére azonban a magyarak képesek voltak létrehozni egy igazi azonosságot. Azzal együtt, hogy kultúrájuk túlnyúlik a határokon és hogy a megszállók mind kegyetlenebbek voltak, Magyaror­szág érintetlenül megőrizte az örök lángot és ugyanakkor lelkületét is.




Mint egy földrajz óra
Péntek este a Saint-Mathieu nagyszerű csarnokában alig tudtuk visszatartani megindultságunkat, annyira jelen volt ez a lélek, ebbe a csodákkal teli légkörbe burkolva: Brahms és Magyar táncai, ame­lyek oly jól bevirágozták a hazai földet; az elma­radhatatlan Liszt és az ő híres, kelepcékkel teli 1. sz. Hangversenye zongorára és zenekarra, nomeg befejezésül a fesztiválon mindenütt jelenlévő Bar­tók.
Kocsis tisztán magyaros nyelvezetével mondja el nekünk a földrajz-leckét azzal az ábécével, amely nem akármilyen nyelvtanból ered, hanem egyenesen szellemi őseitől. Melyiket tömjénezzük inkább, a karmestert vagy a zongoraművészt? Mikor mindkét mesterségben elsőosztályút produkál.
Az első részben minden konvenciót félrerúgva, Ko­csis elhagyj a kitaposott ösvényt hogy feltárja a megdöbbenést. Ez igazán sikerült neki. Lélegzet­elállítóan játszik a ritmusokkal és a felületek­kel, varázslóként titkos helyekre viszi magával a közönséget. A második részben, Bartóknál, közelebb járt Fricsay-hoz, és a Magyar Filharmonikus Zenekar követte őt, de majdnem azt írtam, hogy megelőzte, annyira hatalmas volt közöttük a cinkosság. Mindegyik kottaállvány magán viselte a mester keze nyomát. Tökéletes az egység, a legapróbb részletet is ki tudták emelni. Lélegzetelállító est volt, olyan, mint a jelenleg a városra zúduló természeti elemek ostroma.





Michael Schuller
(L'Alsace, 2001. július 8.)