Boldogult úrfikoromban, amikor még méz is akadt a zsurnaliszták kenyerén – akkoriban számottevő különbség volt zsúrfiúk és zsurnálfiúk között –  azt hittem, hogy enyém a világ egészen a vadkörtefáig. Miért is ne hittem volna?

Tíz évvel ezelőtt az élet még élvezhetőnek és érdekesnek tűnt: a lumpolás összeegyeztethető volt a polgári erényekkel, még bárki lehetett hazafi, polgár, bármivel kombinálva, ahogy úri gusztusa kívánta. És akkor járt Budán lovag Solti György meg a Chicagói Szimfonikus Zenekar, és játszotta el Bartók zenekari Concertóját. Ezt a nagy és nagyon közép-európai kompozíciót, amelynek a muzsikusok minden színét megmutatták a román népzenei hangulattól a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” emlékéig és hitéig.

A tegnapok elmúltak, az úri gusztus eltűnt, és jött pár éve Pierre Boulez (is), aki Budán már fáradtan és megtörten adta elő a Concertót, majd sietve távozott.
Hogy pontosan így történt-e vagy másként, az most már nem is számít. Nem is számíthat, ha egyszer túl régre, túlzottan messzire kell visszanyúlni valami igazán szépért, ha Fritz Reiner 1946-os Concerto felvétele a legizgatóbb. A mai napig az. Ám holnaptól Kocsis Zoltán és a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar új Bartók-korongja és azon a Concerto a világon az első. A legtökéletesebb. A legfinomabb. A legjobban kidolgozott. A szólamok zseniálisak, a hangszerek mind a helyükön szólnak. A muzsikusok nem maszatolták el és össze a hangokat, a rézfúvósok nem rendeztek vitálkapacitási vetélkedőt, a vonósok játéka kongeniális. A Concerto végre (és újra) nem egy nagydarab telt dübörgés, zárótétele nem egytestű. Az egész mű erőteljes, feszültséggel teli, és nem harsány. Egy nagy kompozíció megrázó előadása az év legjobb lemezén.

És még nem is szóltunk a Tánc-szvit zenekarra című darabról! Mert nem is tudunk. Sírnivalóan szép.

Sipos Balázs
(168 Óra)