Ez történt


Kipipálva (Az NFZ Dvořák-koncertje)

2011. 01. 19.


Látszólag sima ügy. Az egyik legnépszerűbb versenymű, az egyik – ha bizonyos tekintetben nem a – legnépszerűbb szimfónia. Mindkét mű ugyanazon szerző tollából. Világhírű, valóban az első vonalba tartozó szólista, nem tehetséges reménység vagy túlértékelt sztárocska. Az évek során a nevéhez méltóvá váló zenekar, emblematikus vezetővel.

 

Maradjunk a zenekarnál. Érdekes módon, bár lehet, hogy ez nem is olyan különös, nekem a versenyműben mutatta szebb, jobb oldalát az együttes. Az Újvilág szimfónia alatt sem keltettek persze csalódást a Filharmonikusok, lehet, hogy csak a darab karaktere más. Vagy az hozta ki a zenekari pultok mögött ülőkből a legjobbat, hogy alkalmazkodniuk kellett egy jelentős zeneművészhez. Esetleg Natalia Gutman kisugárzása a “ludas”, ki tudja. Mindenesetre a h-moll csellóverseny kíséretében a zenekari hangzás színes karcsúsága egészen szokatlan letisztultsággal, energikussággal párosult. Tiszta olvasat. Pontos irányítás.

 

Néha kellemes, ha egy író szóhasználatával, prózája fordulataival, stílusával finoman jelzi magáról, hogy nő avagy férfi. Ugyanígy néha érdekes, néha zavaró, ha érzékeljük egy szólistáról leplezetlen nőiségét vagy férfiasságát. Az itt fellépett orosz művésznő igazi profi, és komoly muzsikus. Kifejezési skálája a leheletfinom érzékenységtől a már-már túlságosan is maszkulin hevességig, erőig terjed. Nem vitás, hogy az ő esetében az emberi elme és szellem muzsikál, nem súlyosbítva a nemek jellegzetességeivel. Szép, a megszokottnál tán világosabb, selymes gordonkahang, hibátlan technika. Az igazat megvallva érzékelhetően nagyobb ünneplés fogadta a versenyműt követően a tapasztalt szólistát mint a zenekart az Újvilág után, és ez nem a híres-neves vendégművész ráaggatott aurájának szólt. Egy Bach-szólószvit-tétel volt – ráadásként – ezért a köszönet.

 

Kíváncsi voltam, miként mutatkozik meg Kocsis Zoltán újító, reformáló szelleme a szimfóniában. Hisz ez nem az a darab, amiben igazán lehet interpretálni, a szó kevésbé nemes értelmében. Néhány ízléstelen lassítás a fináléban, nagyjából ennyi a megszokott mozgástér. Az első három tétel, amellett, hogy nagyon magabiztosan, érzékenyen szólalt meg, és hatásos volt az első szakasz végi gyorsítás, sok újdonsággal nem szolgált. Nem is kellett. Jó volt, úgy, ahogy volt, és Kocsis ragaszkodása a kijelölt tempókarakterhez a lassú tétel azon szakaszaiban, amelyek hívogatják az előadókat a túlzott sziruposságra, megnyerővé tették számomra a hozzáállás komolyságát.

 

Az igazi durr a zárótételre maradt, és nem csak azért, mert a cseh mester is ide komponálta a legtöbb robbanótöltetet. Kocsis itt olyan heves tempóval indított (mely egyébként szerencsésen kitartott a tétel végéig), hogy felsóhajtottam: végre valaki, aki érzi ebben a kétségtelenül némiképp himnikus zenében azt a sodrást, amit csak egy fokozattal feljebb kapcsolva, gyorsabbra véve lehet igazán érvényesíteni.

 

Gondolom minden ovációra éhes karmester legfőbb bánata, hogy Dvořák nem a zengedezés csúcspontján fejezi be a szimfóniát, s bár Kocsis Zoltán nem tartozik közéjük, furcsálltam, hogy nem aratott zajosabb sikert e minden tekintetben príma előadás.
 

Matheika Gábor kritikája
Café momus