Ez történt


Kiemelni a legjobbat

2003. 02. 15.


Utolsó, kamerák előtt felvett interjújában Solti György hosszan beszélt arról, hogy véleménye szerint miért csak magyarok tudják igazán jól előadni Bartók műveit. Példaképpen a maestro eljátszotta a Kékszakállú herceg vára első néhány ütemét a zongorán úgy, amilyen stílusban azt az idők során a világ megismerte és amelynek sajátos kifejezésmódja mára már megszokottá vált. Ezután Solti ugyanazt a részt úgy adta elő, hogy a kottalapon írtaktól egy leheletnyit sem tért el: a különbség megdöbbentő és igen tanulságos volt. A kelet-európai hangsúlyok mélyen gyökerező, szavakba nem önthető hagyományának éltető ereje nélkül a zene merevnek, kopogósnak és érzelemmentesnek tűnt. Még a kéziratot nagyítóval átböngészve sem találnánk meg a kulcsot a titkok kapujához, mert ahhoz a Duna-menti kultúrvilágban való megmártózás szükséges. Jó példa erre a hegedűrepertoárból a Kontrasztok verbunkos része, hiszen akinek idegen a cigányzenészek hagyománya, az vélhetően aligha fog értelmet kihozni a hangsúlyok és ritmusok e bonyolult rendszeréből.




Maga Solti is két teljesen különböző módon vezényelte a Táncszvitet: élete vége felé a Chicagói Szimfonikusok budapesti fellépésén sokkal vadabb, őserejűbb az előadás, mint amit amerikai fogyasztásra szánt a maestro. Bartók tökéletes érzéke a különböző színek iránt a darabot ősi hangzásokkal gazdagítja, például nagydobot alkalmaz az üstdob helyett, ami a ritmuskíséretnek némileg törzsi jelleget kölcsönöz (ld. a zeneszerző zenekari feldolgozását saját, Medvetánc című zongoradarabjából). Mivel pedig jobb Bartókot az elmúlt időben nem hallottam, mint Kocsis Zoltán zongorahangversenyét a “92nd Street Y”-teremben, a Nemzeti Filharmonikusok koncertjére, ahol Kocsis zongoristaként és karmesterként is fellépett, igen nagy várakozással mentem el.




És, lássanak csodát, nemcsak hogy nem csalódtam, de még túl is szárnyalt a koncert minden várakozást. A Les Préludes első ütemeitől kezdve – amelynek hősi tartalma sugallhatta a maestrónak, hogy az előadását az űrrepülőgép tragédiájában elhunyt áldozatok emlékének szentelje – nyilvánvaló volt, hogy a zenekar kitűnő: a vonósok érzékiek, a fafúvósok fantasztikusan fegyelmezettek és pontosak, a mélyrezekért pedig bármely zenekarban megadnának minden pénzt. Az együttes döbbenetesen ragyogó, fényes előadásmódja (a bakelitlemez-gyűjtők emlékezhetnek a zenekar elődjére, a Magyar Állami Hangversenyzenekarra) kitűnően egészítette ki Kocsis lenyűgöző játékát a zongoraversenyben. Társnőm szélesvásznú hollywoodi filmhez találta hasonlítani az előadást, ahol a kamera hol Paul Henreid vagy mondjuk John Garfield kezét, hol pedig Bette Davis vagy Joan Crawford elragadtatott arcát mutatja. Kocsis (nagy bosszúságára) elsősorban is hangversenyzongorista-szupersztárként ismert, aki acélos ujjaival kitűnő, férfias frazírozásra képes. A közönség, amely az űrhajósok emlékének szentelt első darab után inkább maga is csenddel adózott az áldozatoknak, a zongoraverseny tüzesen izzó előadásának végeztével hatalmas tapsviharban tört ki. Ha már Lisztet játszik az ember, akkor nem érdemes félúton megállni!




A Bartók-mű előadása különösen ügyes volt: az igazán egyedi frazírozási döntések megmutatták a mögötte rejlő komoly népzenei háttértudást. A sajátos hangsúlyokat nehéz csupán szavakkal leírni, az interpretálás mélységét csak az érthette meg teljesen, aki jelen volt és hallhatta a dallamvonal egyes részleteiben a pillanatnyi szüneteket és parányi gyorsításokat – de én tanúsíthatom, hogy elsőrangú zenélést hallhattunk. A darabban számos más – például az arab és a török – kultúra táncai is szerepelnek (a szóviccgyártók nagy bánatára apacs tánc nincs), és lenyűgöző volt a ritmus finom változásait – amelyek árnyalataikkal a hangszínek szokásos feladatait töltötték be – ilyen hozzáértéssel egyensúlyban tartó előadásban hallani. Talán nem is kellene ezen csodálkoznunk, hiszen a magyar zenészek szinte mindannyian a Liszt Zeneakadémián végeztek, ahol Bartók és a forradalmian új pedagógiai módszertant kidolgozó Kodály is tanított. Nagyon tetszett, hogy Kocsis elhagyta a széles gesztusokat a finomabb tempóváltások kedvéért, amivel talán átmenetileg lemondott a közönség kegyéről, de nyilván tudta előre, hogy újra fejére kerül a babérkoszorú a zenekar fenségesen sokszínű Háry János-interpretációja után, amelyből nem maradhatott ki a verbunkos, sőt, egy népviseletbe öltözött cimbalmos sem, aki látványával is emlékeztetett arra, hogy igazából miért is vagyunk itt. A teljes zenekar olyan tökéletesen játszott hangszerén, hogy azzal szinte az összes amerikai zenekart megszégyenítette; majdhogynem túlzásnak tűnik bárkit is kiemelni, de nem állhatom meg, hogy ne szóljak Szabó Anita fuvolista csillogó játékáról a szólókban, vagy a mesés együttes lelkének tűnő Rudolf András brácsájának bársonyos, nemes fényű hangjáról.




A ráadásban Kocsis, ahogy ő nevezte, “tiszteletbeli magyarok”: Johannes Brahms (10. magyar tánc) és Hector Berlioz (ki más?) műveit vette elő. Amikor már azt gondoltuk, hogy a koncert élvezetesebb nem is lehetne, a jelen levő nagyszámú magyar hallgatóság ütemes tapsa a Rákóczi-induló alatt véglegesen eldöntötte, hogy ez a délután kétségkívül a szezon eddigi legnagyobb zenei élménye volt.




Frederick L. Kirshnit
(ConcertoNet.com)