Ez történt


Ki és hogyan töltse meg a Nemzeti Hangversenytermet?

2003. 07. 01.


Beszélgetés Kocsis Zoltánnal és Kovács Gézával


Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója azon muzsikusok közé tartozik, akik sok esztendeje szorgalmazzák egy új koncertterem felépítését Budapesten. Mit gondol, a jelenleg egyelőre csak épülő, s a Millenniumi Városközpontban várhatóan mintegy másfél év múlva megnyíló Nemzeti Hangversenyterem át fogja-e alakítani, s ha igen, mennyiben, a főváros komolyzenei életét?


Kocsis Zoltán: – A magyar zenésztársadalomban legalább 20-25 éve beszédtéma az új koncertterem, mindenekelőtt a Zeneakadémiával való összehasonlítás tükrében – az utóbbi, bárhogy dicsérjük is, valójában nem alkalmas nagyzenekari koncertek befogadására, ezt éppen azért állíthatom, mert 250 alkalommal léptem fel ott. A terem azért épült, hogy kamarahangversenyeket, vizsgákat, esetleg a Főiskola zenei életét reprezentáló eseményeket rendezzenek benne, de a tervezők nem gondolhatták komolyan, hogy Mahler, Bruckner vagy Richard Strauss “gigantomán” művei amelyeknek jó része az építés idején már létezett – ebben a teremben hitelesen szólalhatnak meg. Egyébként nincs is különösebben jó véleményem a Zeneakadémia akusztikájáról: telt ház esetén a nagyterem többé-kevésbé megfelelő, de még ilyenkor is tapasztalható némi folyosóvisszhang középen. Úgy gondolom, az új koncertterem meg fogja változtatni mind a zenészek, mind a közönség szemléletét, hiszen végre adekvát akusztikai környezetben szólalhatnak meg például az említett szerzők művei. Hogy csak egyetlen példát említsek: Schönberg Gurre Liederjét annak idején a Kongresszusi Központban kellett előadnunk, de az sem bizonyult ideális helyszínnek, mert a BKK hangversenyterme akusztikailag inadekvát volt a mű nagyságával. Hogy a kérdésre válaszoljak: természetesen problémát okozhat a közönség odaszoktatása a Zeneakadémiáról, hiszen az új terem távol esik a belvárostól, és egyelőre tömegközlekedéssel sem egyszerű odajutni, de – visszatérve a vesszőparipámhoz – bízom benne, hogy a közönség értékeli majd, hogy a nagy apparátusú műveket végre hozzájuk illő környezetben és tökéteres akusztikai feltételek mellett hallgathatja meg.


Úgy gondolja tehát hogy elsősorban az ilyen művek megszólaltatásának lehetősége és a megszólalás minősége terén hoz majd változást az új terem?


K. Z.: – Mindenképpen. Úgy vélem ugyanis, hogy a kamarazenei fogantatású, dúsan polifon művek számára nem feltétlenül ideális helyszín egy ilyen óriási terem. Ugyanakkor el tudok képzelni ott egy zongora szólóestet vagy akár egy vonósnégyes-koncertet. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a közönség összetétele, minősége, hangulata – tehát az atmoszféra, amely már a koncert előtt kialakul – determinálja a hangversenyhőfokát, végső soron hozzájárul a sikerhez, az est művészi színvonalához. Ez nagyban függ az adott helyszíntől, hiszen tudjuk: koncert előtt a Vigadó nagytermében soha nem forrósodik fel úgy a légkör, mint a Zeneakadémián. Remélem, az új terem e szempontból is beváltja majd a hozzá fűzött reményeket. Ennél lényegesen nagyobbakban is tapasztaltam már, hogy a koncert előtt szinte izzott a levegő.


Amit most elmondott, azt is jelenti, hogy amikor összeállítja majd a Nemzeti Filharmonikusok 2004/2005-ös, vagy azt követő évadjainak programját ide csak nagy apparátust igénylő műsorokat tervez majd, s az egyéb műsorok számára más helyszíneket választ?


K. Z.: – Nem azt mondtam, hogy egy ilyen nagy terem nem alkalmas esetlég egy Haydn-szimfónia vagy egy Bach-versenymű előadására, hanem azt, hogy kifejezetten a nagy apparátusú művek szólalhatnak meg itt igazán adekvátan. Titkon bízom benne, hogy az új terem tökéletes körülményeket teremt majd egy Haydn-vagy Mozart-szimfónia előadása számára is, és így nem kell más helyszínekre gondolnom, mert nem szívesen választanám azt a gyakorlatot – amely, valljuk meg, a világ legtöbb országában nem is szokás -, hogy egy városon belül különböző épületekben játsszunk. Bécsben a Musikvereinsaalban valóban előadhatatlan a Gurre-Lieder; ezért szokták még a Bécsi Filharmonikusok is átvinni a Konzerthausba, de ez nem jellemző: ha lehet, a Bécsi Filharmonikusok maradnak a Musikvereinsaalban, és azt hiszem, nekünk is így kellene tennünk. A Nemzeti Filharmonikusok programjának összeállításakor egyébként semmiféle gigantomániát nem kívánok érvényesíteni; az elmúlt évadokban előadott nagyobb apparátusú műveket – például a Gurre-Liedert, az Alpesi szimfóniát és másokat – azért játszottuk el, mert egyrészt adósságot törlesztettünk velük, másrészt szégyen, hogy ezek a darabok korábban nem hangzottak fel méltó színvonalon. Elszomorító, ha meggondolom, hogy jó néhány ilyen jellegű művet tulajdonképpen mi mutattunk be Magyarországon.


Szó esett arról, hogy fontosa koncertet megelőző légkör, a felfokozott hangulat, ehhez pedig szükséges, hogy megteljen a ház. Egy új, ráadásul nem a városközpontban található koncerttermet be kell járatni, oda kell szoktatni a közönséget. Milyen esélyt lát erre Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok igazgatója – aki a Magyar Zenei Tanács alelnöki és a Szimfonikus Zenekarok Szövetségének társelnökeként is hivatott foglalkozni a problémával?


Kovács Géza: – A következő néhány évben nagyon sajátos helyzet prognosztizálható a koncertterem és Budapest hangversenyéletének összefüggésében. A jelenlegi tervek szerint jövő év október z3-án nyitják meg az új termet, nem sokkal ezután felújítás miatt bezár a Zeneakadémia, s már korábban, jövő nyáron a Pesti Vigadó is. Ez azt jelenti, hogy egy-két éven át, amíg a Zeneakadémia, illetve a Vigadó felújítása zajlik, az új hangversenytermen kívül nem lesz más igazi koncerthelyszín Budapesten. Ez tehát mindenképpen javítja az esélyeket. Másfelől azonban rontja az esélyeket mindaz, ami már elhangzott: a terem nem a centrumban van; a tömegközlekedés nincs megszervezve; nem tudjuk pontosan, hogyan lehet ott parkolni, hiszen a terem környéke, ha minden terv megvalósul, hosszú éveken át építkezési terület lesz. És még valami: az új terem befogadóképessége éppen a kétszerese lesz a Zeneakadémiáénak.


Nem 1700 személyes lesz?


K. G.: – Valamivel több mint 1700 állandó ülőhely létesül, de az erkélyen, illetve a karzaton kétezerre duzzasztható a nézők létszáma. A Kocsis Zoltán által említett adósságok törlesztése természetesen könnyebben, kényelmesebben megvalósítható majd a koncertteremben, de az év 365 napból áll, s ha ebből levonunk körülbelül húszat-harmincat, amikor az emberek nem szívesen járnak hangversenyre, az összes többi napon legalább egy koncertnek kellene – lehetőség szerint telt házzal – lezajlania. Talán itt az alkalom elmondani, hogy nem vagyok egyedül, aki nem csak abban az egy koncertteremben gondolkozik, hiszen a Kulturális Tömbnek nevezett épületben a koncertterem mellett a Hagyományok Háza működtetésében helyet kap egy 4oo személyes, kitűnő színpadtechnikával felszerelt színházterem is – ennek az akusztikája sem lesz éppen rossz. És az épülethez tartozik egy múzeumi szárny is, amely kínálkozik bizonyos speciális koncertek helyszíneként. Egyrészt akkor látok jó esélyt az épület “bejáratására', ha éveken át valóban közönségcsalogató nevek és műsorok szerepelnek a koncertterem programján-ezekkel esetleg aktivizálni lehet azt a “szürke” réteget is, amely nem tartozik a rendszeres koncertjárók közé. Másrészt akkor, ha az épület egésze kínál vonzó alkalmat egy hétvégi, ünnepi vagy akár hétköznapi látogatáshoz. Ezért mi, a majdan ott lakó intézmények vezetői – Kelemen László, Néray Katalin és jómagam már hónapok óta heti rendszerességgel találkozunk, konzultálunk, készítünk koncepciókat annak érdekében, hogy az a ház legalább olyan élő és pezsgő legyen, mint mondjuk Párizsban a Beaubourg, és ne olyan, mint a Southbank Centre, de főleg a Barbican Centre, amelyek nem tudtak London kulturális életének igazán fontos részévé válni. Ha már létrejön ez a kényszerházasság – mert a három intézmény egy épületbe költöztetése mégiscsak annak nevezhető -, próbáljuk meg jó szerelmi házassággá alakítani. Van rá esély.


Az Önök koncepciója szerint tehát az épületben működő intézmények vezetői közösen dolgoznák ki a programokat. Mások azt szeretnék, ha egy szuperintendánst neveznének ki a Kulturális Tömb élére, aki szakmailag irányítaná és felügyelné az intézmények működését. A koncertteremre szűkítve a kérdést: viszonylag régi polémia, hogy a Nemzeti Filharmonikusok, akik próbatermeket és irodákat kapnak az épületben, működtethetik-e a programigazgatóságot vagy sem. Nyilván szólnak érvek ellene és mellette. Kovács Géza milyen megoldást látna ideálisnak?


K. G.: – Az előtörténetről annyit, hogy amikor koncertterem felépítésének ötlete megszületett, a döntéshozók rövid ideig fontolgatták, hogy berlini mintára a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak, Énekkarnak és Kottatárnak adják a koncertterem működtetésének jogát. Később ezt nem erősítette meg senki, főleg azután, hogy már átalakítottak bennünket közhasznú társasággá, amiről jó ideig azt hittük, éppen a koncertterem működtetése kívánja meg a piacközelibb formát. Nem estünk kétségbe, mi több, e pillanatban nem is tudom, bánkódjunk-e vagy inkább örüljünk. Hiszen hónapok, sőt évek óta nincs tisztázva a Kulturális Tömb, ezen belül a koncertterem pénzügyi működtetésének háttere. Akik arról álmodoznak, hogy majd elnyerik a programigazgatás jogát, nyilván egyben azt is remélik, hogy az államtól óriási összeget kapnak a koncertterem működtetésére. Ebben van is logika, ám félő, hogy a kormány mégsem tud elegendő pénzt adni, miközben köztudott, hogy az állam 5z milliárd forintos garanciát vállalt a Kulturális Tömb építési költségei, valamint a kamatterhek és egyéb járulékok miatt, s ezt az összeget tíz év alatt kell visszafizetni. E pillanatban nem tudjuk, hogy aki majd a koncerttermet működteti, találkozik-e ezzel az 5z milliárd forinttal.


Olvastam elképzeléseket, melyek szerint az üzemeltetőnek saját bevételéből kell majd visszafizetnie ezt az összeget, ami nem lesz egyszerű.


K. G.: – Épp ezért mondom, hogy akik e pillanatban a húsos kondér körül köröznek, nem tudják, valójában mi fő a kondérban. Az általam ismert variációk egyike valóban egy szuperintendatúra felállítása, ám ez szakmai körökben jelentős ellenállásba ütközik, hiszen ez esetben nemzeti alapintézmények autonómiája sérülne, meglehetősen durván. Gondoljuk csak el, ki állíthatja magáról, hogy egy személyben jobban ért a zenei kérdésekhez, mint Kocsis Zoltán, a néprajzhoz, mint Sebő Ferenc vagy Kelemen László, illetve a modern képzőművészethez, mint Néray Katalin. Márpedig aki szuperintendánsként elvállalná a Kulturális Tömb vezetését, annak meggyőződéssel ezt kellene állítania magáról. Ilyen ember vélhetően nincs. Azt viszont el tudjuk képzelni, hogy az ott működő intézmények igazgatói – az autonóm működés megőrzése mellett – egy koordinációs tanácsban kimunkálják az együttműködés, a közös programok lehetőségeit. Hiszen, ahogy az imént mondtam, mindannyiunk érdeke, hogy magát a házat is megszeresse a közönség. Aki táncházba jár, vegyen jegyet a koncertterembe is, és menjen át a múzeumba megnézni az éppen nyitva tartó kiállítást. A koncertteremmel kapcsolatban a legbékésebbnek tetsző megoldás az lehet, ha a kulturális tárca alapít mondjuk egy kht.-t, és ki ír egy nyilvános pályázatot a működtetésére. Úgy gondolom, ez a legkorrektebb eljárás, hiszen akkor a tárcának is színt kell vallania, hogy milyen részt vállal a koncertterem pénzügyeiből, aki pedig nyer a pályázaton, azt nem érheti semmiféle vád, hogy esetleg “baráti alapon” kapta a megbízást.


Milyen működési modellek léteznek egy-egy jelentős külföldi koncertterem és a hozzájuk kapcsolódó zenei együttesek viszonyát tekintve?


K. G.: – Rendkívül színes a paletta. A bécsi Musikvereinsaal és a Bécsi Filharmonikusok kapcsolata jól ismert. A berlini Filharmónia épületét a Karajan vezette Berlini Filharmonikusoknak építették, és a mai napig ők működtetik. A Concertgebouw épületét annak idején a Concertgebouw Zenekarának építették, de idővel egy önálló alapítvány vette át a működtetését. A Concertgebouw Zenekara nem is ott lakik, mert ezt az épület nem teszi lehetővé, hanem onnan pár lépésnyire, de prioritásuk van a teremigényt illetően, és az árban is kedvezményt kapnak, ám a Concertgebouw egyértelműen befogadó intézményként funkcionál. A Barbican Centre-ben bérlőként dolgoznak a Londoni Szimfonikusok, míg a Royal Filharmonikusok a Royal Festival Hallban rezidens zenekarként működnek. Az egyik legszebb-és a budapesti koncertterem akusztikájának kialakításáért is felelős Artec dicsőségét öregbítő – épület, a birminghami Symphony Hall a Sir Simon Rattle vezette Birminghami Szimfonikusoknak épült, és ők is használják. Amerikában a zenekari működtetés egészen más jellegű, de egyértelmű, hogy a chicagói Symphony Hall a Chicagói Szimfonikusoknak épült, és az összes nagy amerikai zenekar saját teremmel rendelkezik.


Nyilván ók sem csak a sajátkoncertjeiket rendezik ott, hiszen egyetlen zenekar sem tudná az év minden napján saját produkcióval megtölteni a termet.


K. G.: – Persze. Ezért is fogadtam megütközéssel azokat a sajtóban megjelent véleményeket, melyek szerint ha a Nemzeti Filharmonikus Zenekar odaköltözik a Kulturális Tömbbe, azzal máris igazságtalan előnyhöz jut, akkor is, ha nem kapja meg a programszervezés jogát, mert biztosan lefoglalja magának a legjobb időpontokat, a többieknek pedig csak a maradék jut. Tessék megnézni a Zeneakadémián a nagykönyvet! Ott bizony találhatunk olyan zenekarokat, amelyek időben ébredtek föl, és kitűnő dátumaik vannak, és konzekvensen bizonyos alkalmakkor lépnek fel, de évente legfeljebb 25-35 alkalommal. A fővárosban működő szimfonikus nagyzenekarok ha akarnak sem tudnak negyvennél több koncertet adni egy évben, hiszen eleget kell tenniük külföldi kötelezettségeiknek is, illetve magunkról szólva, közel 30 vidéki koncerttel is számolni kell. Szeretnék tehát eloszlatni minden olyan aggodalmat, mely szerint ha mi ott lakunk, akkor kiszorítjuk a többi hangversenyrendezőt. Ez csacsiság. Mindenkinek az az érdeke, hogy majd egyszer úgy működjék a Kulturális Tömb a maga koncerttermével és a Hagyományok Háza által működtetett színháztermével, mint az imént emlegetett Concertgebouw, amely két termében és egyéb helyszínein évente átlagosan több mint 850 koncertet rendez.


K. Z.:- Néhány kollégámmal ellentétben az a véleményem, hogy Budapestnek nem hogy túl sok ennyi zenekar, hanem inkább kevés. Ahol ilyen számban nőnek föl a tehetségek, ahol ennyi muzsikus röppen ki a Zeneakadémiáról évente, ott még több nívós együttesre volna szükség. A Rádiózenekar is, a Fesztiválzenekar is büszkén hangoztatja, hogy telt házak előtt játszik, mi szintén nem panaszkodhatunk, úgyhogy azt gondolom, nem, lehet igazán nagy probléma, hogy a budapesti zenekarok megtöltsék az új koncerttermet. Nem is erről van itt szó, hanem arról, amit Kovács Géza is mondott, hogy naponta akár két-három koncertet is lehetne/kellene rendezni, amihez hihetetlen szervezőkészség, kapcsolatrendszer és rengeteg pénz szükséges. Azt hiszem, Budapest közönsége és – dinamikusan fejlődő világvárosról lévén szó- az itt nagy számban megforduló külföldiek meg tudják tölteni ezt a termet, ha valóban színvonalas előadásokat kínálnak nekik. Ha elképzelek egy olyan hetet, amelyen az egyik napon Maurizio Pollini zongoraestjét hallgathatjuk meg, másnap a Nemzeti Filharmonikusok játszanak, harmadnap a Concertgebouw Zenekar lép Fel, a negyediken Gil Shaham hegedűestjére kerül sor, az ötödiken a Juilliard Vonósnégyes, a hatodikon a Fesztiválzenekar ad koncertet – elképzelhetetlen, hogy ilyen programmal ne lehetne megtölteni a koncerttermet.


Amit most felsorolt inkább egy fesztiválra való program, hiszen ha egész évben ilyen minőségű lenne a kínálat, az emberek mindenre el akarnának menni, de ezt valószínűleg sem idejük, sem pénztárcájuk nem engedné, így aztán mégsem lenne mindig teltház.


K. Z.: – Szerintem ez csak részben igaz. Elég sokat járok koncertre itthon is, másutt is, és azt tapasztalom, hogy minden zenekarnak, minden együttesnek megvan a saját közönsége. Még azt is ki merném jelenteni, hogy Budapesten gyakorlatilag annyi közönség van, ahány zenekar. Természetesen akadnak átfedések, Ezt talán a focihoz hasonlíthatnám, amennyiben itt is mindenki egyvalakinek drukkol. A fociban persze jóval nagyobb a közönség, hiszen egy stadionban sokkal többen férnek el, mint egy koncertteremben, és ott mindig két csapat szurkolótábora találkozik. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ne lenne Budapesten mindennap kétezer ember, aki elmegy a hangversenyekre.


A különböző zenekarok közönsége egy Pollini-koncerten “összeér” hiszen mégsem fanatikus drukkerekről és ellendrukkerekről, hanem zeneszerető emberekről van szó.


K. Z.: – Persze, erre mondtam, hogy léteznek átfedések. Nyilván lesz annyi sütnivalója a majdani vezetőségnek, hogy nem hagyja figyelmen kívül a sokszínűség követelményét, ugyanakkor kérdés, mennyire tartja szem előtt az intézmény komolyságát. A mai cvossover dömpingből például a színvonalasabbja akár helyet is kaphatna a ház programjában, kifejezetten azért, hogy színesítse a kínálatot. A sokszínűség lehet az a varázsszó, amely garantálja, hogy különböző habitusú, igényű, korú és iskolázottságú emberek egyaránt odaszokjanak.


Tavaly április végén nyílt meg az új romai hangversenyterem, a Zenepark, a Santa Cecília Zenekar otthona, amelyet egy 24 órás, komoly- és könnyűzenei produkciókat egyaránt felvonultató rendezvénysorozattal avattak fel. Ott tehát, úgy tűnik, a könnyebb műfajokat sem zárják ki a koncertteremből…


K. G.: – Régi, dédelgetett álmunk egy olyan kétzongorás Mozart-versenymű előadása, amelyben Kocsis Zoltán vezényel és zongorázik, a másik szólamot pedig Chick Corea játssza. Mindkettejükben megvan rá a hajlandóság, de eddig nem sikerült időpontot egyeztetni. Nem hiszem el, hogy egy ilyen produkcióért a közönség ne verné szét a házat. A már több ízben emlegetett Concertgebouw nehezebb korszakaiban – például a harmincas-negyvenes években bokszmérkőzéseknek és – egészen a hatvanas évekig – divatbemutatóknak is helyet adott. Eddig nyilván nem kellene elmenni, de a crossover legjobb képviselőit vagy a Hagyományok Háza által évente egy-két alkalommal megrendezett népzenei gálát valóban befogadhatná a koncertterem, mint ahogy például Szakcsi Lakatos Béla estjét is. Az igazi nagy kérdés a Folyamatos, nagyüzemi működés. És hogy vajon megmozdul-e a szponzorok hada, amely e pillanatban legalábbis a tíz évvel ezelőtti állapothoz képest – lábhoz tett fegyverrel várakozik. Az idei Tavaszi Fesztivál bebizonyította, hogy a magyar hangversenyrendezés nagyon jelentős tartalékokkal rendelkezik. Halehetőséget kap, bármikor képes itt világsztárparádét produkálni, nem kell ehhez messziről jött embereket hívni, akik nagy hókuszpókusszal ugyanazt teszik, amire a kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel bíró magyar szakemberek is tökéletesen alkalmasak. Alapvetően meghatározza a lehetőségeket az is, hogy az állam mennyire gondolja komolyan, hogy itt valóban a közép-európai régió egyik kulturális központja jöjjön létre.


K. Z.: – Én ugyan gazdasági kérdésekhez kevéssé értek, de valamiben biztos vagyok: noha a minisztérium nem Fortuna bőségszaruja, s a koncertterem nyilvánvalóan nem válhat pénzevő masinává, saját erő fölmutatása nélkül pedig életképtelen – az állami szerepvállalás mégis okvetlenül szükséges.


Aradi Péter
(Muzsika)