Ez történt


Karácsonyi koncert másképpen

2001. 12. 21.


Az ünnep fényében egy pillanatra az elmúlásra is kell gondolnunk


December 23-án Marton Éva közreműködésével a Nemzeti Filharmonikusok adnak koncertet Kocsis Zoltán vezényletével. A műsorban Wagner, Richard Strauss és Schönberg művei hangzanak el.


– Karácsonyhoz közeledve minden együttes karácsonyi hangversenyt ad. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar december 23-i fellépését mégsem ünnepi koncertnek hirdették.
– Ha karácsonyi koncertet csinálunk, akkor vagy Händel Messiását veszem elő, amit tavaly ilyenkor szólaltattunk meg, vagy olyan darabokat, amelyek kifejezetten a születést szimbolizálják. Ezzel szemben a mostani hangverseny központi témája a halál. Richard Strauss utolsó kompozíciója, a Négy utolsó ének is a megsejtett halálközelség hangulatában íródott és bennük, akárcsak Wagner Trisztán és Izoldájában vagy Schönberg Pelléas és Mélisande-jában, fő gondolat a halál, az elmúlás, a búcsúzás.
– Bevallom, nekem kissé furcsa karácsony előtt egy nappal ezeket a sötét zenéket hallgatni. Nem ünneprontás ez?
– Úgy gondolom, hogy születés és halál ellentétes fogalmak ugyan, mégis nagyon közel állnak egymáshoz. Szerintem naponta el kellene gondolkoznunk erről. Nekem is nap mint nap eszembe jut a halál gondolata.
– Miért éppen Marton Évát kérte föl a koncert szólistájának?
– Régóta ismerem és számtalanszor láttam, hallottam őt operában, koncertpódiumon, budapesti évei alatt és külföldön. Többször léptünk fel együtt. Elképesztő kapacitású és kisugárzású művész; az őserő egyik megnyilvánulásának tartom. Énekes teljesítményeiről és arról, ahogyan egyes Wagner-, Richard Strauss-operaszerepeket megformál, csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Nagyon kevés az olyan énekes, mint ő, aki egyformán otthon van a dal műfajában és a színpadi szerepekben. Természetesen Marton Éva pályája is ez utóbbi felé tolódik el: mind megjelenésében, mind hangi adottságai miatt, tipikusan színpadi jelenség. Mivel ugyanazokban a zenei stílusokban alakít nagyot operaénekesként és dalénekesként, ezért úgy gondolom, Marton Éva ideális partner.
– Korábban mint zongorista dolgozott együtt vele, most pedig mint karmester. Van különbség?
– Természetesen, hiszen most kilencventagú szimfonikus zenekar kíséri őt. Művészek találkozása esetén minden koncert esemény, főleg, ha ilyen kaliberű művészről van szó, mint amilyen Marton Éva. Ha az ember vállalkozik arra, hogy szólistát kísér, akkor kötelessége követni őt, bármit csináljon is. Én is ezt várom el a karmesterektől, amikor szólista minőségben lépek fel. Kockázata is van ennek, hiszen előfordulhat, hogy valami ismeretlen elgondolással, egy más felfogással kell szembesülnie szólistának és a kísérőnek. Ez lehet egy hosszabban elnyújtott frázis vagy egy nagyobb crescendo. Érhetik meglepetések az embert.
– Ez a műsor a romantika jegyében fogant művekből áll. Közel áll önhöz ez az időszak?
– Alig van olyan értékes zene, ami nem áll hozzám közel. Van ugyan, amelyik közelebb áll, de itt inkább arról van szó, hogy az elhangzó művek valamilyen módon összefüggnek. Nem csak a halál témája kapcsolja őket össze, hanem azonos zenei nyelvezetük is. Wagner Előjáték és Izolda szerelmi halála című műve mint közös nevező szólal meg a koncert elején. Schönberg Pelléas és Mélisande című szimfonikus költeménye a Wagner Trisztánjának “fekete-fehér”, sarkított változata. Straussnak is nagyon fontos volt Wagner zenéje. Mély nyomokat hagyott az európai zeneművészetben annak ellenére, hogy művészete folytathatatlan. A 19. század legnagyobb géniuszai úgy tudtak alóla szabadulni, hogy “kiírták” magukból hatását.
– Amikor az ember Schönberg nevét hallja, a tizenkét fokú technika és ezzel együtt érthetetlen zenének nevezett hanghalmaz jut eszébe.
– Ez a műve az 1900-as évek legelején, jóval a tizenkét fokú korszaka előtt íródott késő romantikus alkotás. A Pelléasban filmszerűen pereg a cselekmény. Ebben a negyven percben rendkívüli módon sűrűsödik össze a történet lényege. Olyan elementáris erejű alkotás, hogy amikor vele foglalkozom, napokig melankolikus vagyok, mégsem tudom kivonni magam a hatása alól.



Várkonyi Tamás
(Népszava, 2001. december 21.)